Gombamérgezések mechanizmusai, részletesebben

Gombamérgezések mechanizmusai, részletesebben

Írta:

Dr. Barthó Loránd DSc, szenior farmakológus, PTE ÁOK

 

Segítői, egyben lektorai:

Dr. Bogár Lajos DSc, aneszteziológus, intenzív terapeuta, PTE-KK

Dr. Garami András DSc, kórélettanász, PTE ÁOK

Dr. Jancsó Gábor DSc, vegyész, HUN-REN EK; gomba-szakellenőr

Dr. Szeberényi József DSc, szenior sejtbiológus, PTE

A munka létrejöttét a PTE, ill a PTE ÁOK anyagilag segítette, BL prof. emeritusi juttatása formájában.

DSc = A Tudományok Doktora (Az MTA Doktora)

A szöveg részletessége, elképzelt célközönsége

Ez a munka a főcímben jelzett témát próbálja megvilágítani, annak őszinte beismerésével, hogy ismereteink ezen a téren még erősen hiányosak. A szerző és segítőinek nézőpontja főleg a farmakológia, toxikológia, de ezek a tudományágak éles határ nélkül érintkeznek az élettan, kórélettan, biokémia, patológia, molekuláris biológia, klinikai orvostudomány és számos más terület tematikájával. Épp azokkal a mérgezéstípusokkal foglalkozunk elsősorban, amelyeknek többé-kevésbé ismert mechanizmusa leginkább beletartozik a fenti tudományterületekbe. Elsősorban a Pubmed adatbázist használtuk. A szakirodalom keresése 2026-tal zárul le. Leginkább, de nem kizárólag, a 2000 utáni találatokra koncentráltunk.

Ugyanakkor a „gombaismeretnek” csak speciális szegmentumával – a mérgezések mechanizmusával és a belőlük eredő lehetőségekkel foglalkozunk. Számos gombászkönyv kielégítő részletességgel foglalkozik a gombamérgezésekkel is, sőt megjelentek magyar nyelven is kifejezetten a mérgezésekre koncentráló gondos művek. Ezek a munkák eligazítást adnak a tünettan, ill. az általános teendők stb. területén. Internetes (nem-szakirodalmi) keresőprogramok segítségével sok további posztot találunk a témában, az utóbbiak jelentős része azonban nem ment át kellő szakmai ellenőrzésen.

A jelen munka sok ponton viszonylag részletesebb az átlagnál (ha nem is kifejezetten orvosi részletességű). Számos felmerülő fogalmat igyekszünk megmagyarázni. Az elképzelt „célközönség” a biológia iránt érdeklődő, erős középiskolás szinten álló, bármilyen életkorú olvasók (gombászok stb.), akik szívesen merülnek el az emberi test válogatott mechanizmusainak részleteiben, szívesen fogadják a háttérismereteket. Természetesen egyetemisták, főiskolások is hasznát vehetik. Ha az olvasó egyes fogalmaknak utána kíván olvasni másutt, annak csak örülünk; ez manapság sokkal egyszerűbb, mint korábban. Fontos azonban, hogy megbízható forrásokat válasszon. Itt-ott „Nézz utána” (értsd: nézz utána, ha kedved tartja) tanácsot is beszúrtunk. Néhány fogalmat az első fejezetekben definiálunk, később már kevésbé, ezért célszerű az anyagot az elejétől kezdve elolvasni, ill, átfutni.

A gombamérgezéseket az alábbi kategóriák szerint tárgyaljuk:

Témáink:

Phalloides-szindróma

Gyromitra-szindróma

Orellanus-szindróma

Muszkarin-mérgezés

Pantherina/muscaria szindróma

Psilocybe-szindróma

Coprinus-szindróma

Paxillus-szindróma 

Equestre-szindróma

Poliporsav-mérgezés

Acromelalga-szindróma

Amanita smithiana/A. proxima mérgezés

Gyomor-bél (gasztrointesztinális, GI) típusú mérgezés

 

 

Hosszú lappangási idejű mérgezés:

Phalloides-szindróma

Okozzák: Európában a gyilkos galóca (Amanita phalloides, beleértve a fehér változatot is), fehér galóca (A. verna), hegyeskalapú galóca (A. virosa), esetleg néhány más Amanita-faj, továbbá a fenyves sisakgomba (Galerina marginata; korábbi magyar neve: fenyő-tőkegomba) és hasonló fajok, húsbarnás őzlábgomba (Lepiota brunneoincarnata) és hasonló, kis őzlábgomba-fajok. Egyes vizsgálatok szerint a fehér galóca méregtartalma magasabb, mérgezése viszont ritkább, mint a gyilkos galócáé.

 

Gyilkos galóca (dr. Sebők Béla felvétele)

 A phalloides-szindróma az életveszély, ill. tartós egészségkárosodás szempontjából a legkockázatosabb gombamérgezés-típus. A gombamérgezések ún. citotoxikus kategóriájába tartozik. Közismert, hogy egyetlen gyilkos galóca-termőtest elfogyasztása akár halálhoz is vezethet. A phalloides-szindróma halálozása még korszerű kezelés mellett is meghaladhatja a 10%-ot (országonként eltérő). A mérgezés kisgyermekekre még veszélyesebb, mint felnőttekre. A halál oka majdnem mindig májkárosodás, akut májelégtelenség. Más szervek főként másodlagosan károsodnak („többszervi elégtelenség”, „többszervi diszfunkciós szindróma” alakulhat ki), de a mérgezés a vesére közvetlen (direkt) módon is ártalmas lehet. A mérgezés lappangási ideje (latenciaideje; az első tünetek megjelenéséig eltelt idő) viszonylag hosszú (leginkább 6-12 óra közt), ami sajnos rontja a mérgezettek kilátásait. Ugyanezen okból potenciálisan mérgezettnek kell tekinteni a (még) tünetmentes asztaltársakat és bárki mást, aki az adott ételből ehetett.

Tünetek

A latenciaidő után heves gasztroenterítisz (gyomor-bél tünetegyüttes, „gyomor-bélhurut”) jelentkezik hányással, bélgörcsökkel, kolera-szerű hasmenéssel (vizes széklet). Phalloides-szindróma esetén rövidebb latenciaidő igen súlyos, ill. vegyes, kevert mérgezésre utalhat. A tünetegyüttes oka elsősorban a bélhámsejtek toxikus károsodása. Rossz általános állapotban lévő betegre nézve már a mérgezésnek ez a fázisa is életveszélyes lehet kiszáradás (exszikkózis [exsiccosis]), ill. a sav-bázis egyensúly megbomlása miatt.

[A bélnyálkahártya sejtjeinek károsodása következtében belőlük biológiailag aktív anyagok, többek közt ingerületátvivő vegyületek (mediátorok) szabadulnak fel. Ezek izgatják a bél érző idegeit (pl. a bolygóideg érző idegvégződéseit), ami központi idegrendszeri közvetítéssel hányáshoz vezet. Ugyanakkor a felszabadult anyagok a vérrel is eljuthatnak a hányást vezérlő agytörzsi területekhez, de a bélhuzam saját idegeit és más sejtjeit közvetlenebbül is izgathatják. Részben hasonló mechanizmusok vezetnek a hasmenéshez is. (Megjegyzendő, hogy normális körülmények közt a gyomor-béltraktusban nettó folyadék-felszívódás történik: összességében naponta legalább 10 liter folyadék jut be a gyomor és a bél üregébe /lumenébe/*, a széklettel viszont mindössze kb. fél liter távozik. Ha ez az arány valamilyen okból az utóbbi javára tolódik el, hasmenés /diaré/ jön létre.)

*Talán soknak tűnhet, de a vékonybélben jelentős folyadék-szekréció történik.

A heves hányás, erős hasmenés általánosságban is az exszikkózis egyik leggyakoribb oka. Exszikkózisban legkorábban az érpályában lévő, továbbá az ereken kívüli, de nem a sejtekben lévő (azaz szövetközi) folyadékmennyiség csökken. A vér viszkozitása nő, aminek kedvezőtlen áramlástani (hemoreológiai) következményei vannak. A sejtes elemek száma, továbbá sok anyag mért koncentrációja egységnyi vérvolumenben növekszik (hemokoncentráció). A sav-bázis egyensúly tekintetében vegyük figyelembe, hogy hányással savas gyomornedvet (benne Na-, Cl- és K-ionokat), hasmenéssel viszont alkalikus(abb) bélnedvet, Na- és K-, valamint bikarbonát-ionokat veszítünk. A vér pH-jának változása így az adott körülményektől függhet. Ennél részletesebb elemzésre itt most nincs szükség. /Nézz utána: metabolikus acidózis és alkalózis/

Sok leírás az exszikkózis szinonímájaként a dehidráció kifejezést használja. Ezt nem egészen tudjuk helyeselni, felületesnek véljük. A dehidráció fogalma a vízre koncentrál (pl. nagyfokú szomjazás). Az exszikkózis, mint láttuk, ennél összetettebb jelenség.]

Ha a kórelőzményi adatok hiányosak vagy félrevezetők, a phalloides-szindrómának ezt a fázisát fertőzéses gasztroenterítisznek, ill. a gombamérgezések gyomor-bél típusának vélhetik (utóbbi leírása sok helyütt megtalálható). A phalloides-szindróma gyomor-bél fázisa elmúlhat, és utána akár hosszabb-rövidebb tünetmentes időszak következhet (előfordult, hogy a beteget a kórházból otthonába bocsátották), pedig a károsodás tovább folyik. A vér laboratóriumi értékei fokozatosan a kóros tartományba juthatnak, még átmenetileg tünetmentes betegben is. Később tünetek is fellépnek (ld. hepatorenális fázis).

[Mivel itt elsősorban a májsejtek károsodásáról van szó, a vérben bizonyos (a májban termelődő) anyagok koncentrációja a normális alá csökken (pl. szérum-albumin, véralvadási faktorok), ugyanakkor a károsodott májsejtek anyagokat bocsátanak a vérbe, így azok koncentrációja a normális fölé emelkedik. Legismertebb ezek közül két transzamináz enzim: az aszparaginsav transzamináz (AST; más néven GOT [glutaminsav-oxálecetsav transzamináz]) és az alanin-transzamináz (ALT; más néven GPT [glutaminsav-piroszőlősav transzamináz]), amelyeknek aktivitása a vérplazmában jelentősen megemelkedik. (Mivel a sejtkárosodás, sejthalál indikátorai, szokás ezeket „nekro-enzimeknek” is nevezni). Más laboratóriumi értékek is megváltoznak. A szérum-albumin szint csökkenése egyéb következmények mellett a vér kolloid-ozmotikus nyomásának csökkenését okozza /Nézz utána: Starling-hipotézis/, a véralvadási faktorok szintézisének zavara pedig vérzékenységhez vezethet. A véralvadást jellemző laborértékek már a látható vérzékenység föllépte előtt abnormálissá válnak. Az exszikkózis vesefunkció-csökkenést okozhat (ez még visszafordítható = reverzíbilis).]

Hepatorenális fázis

            Egyes esetekben szünet nélkül összefolyhat a gyomor-bél fázissal. Nevét a máj és a vese károsodásáról kapta. A laboratóriumi értékek további romlása mellett „fizikai” tünetek is megjelennek, leggyakrabban a gombafogyasztás utáni 3-4. napon. Vérzékenység, keringési sokk [shock], gyakran a vércukor-szint veszélyes csökkenése, agyi eredetű tünetek a vér megváltozott összetétele miatt (máj-eredetű enkefalopátia [encephalopathia] aluszékonysággal, meglassult gondolkodással és cselekvéssel, tudatzavarral, a vegetatív szabályozás romlásával), végül esetleg máj-eredetű kóma. (Súlyosság szerint megkülönböztethetünk akut [heveny] májkárosodást és akut májelégtelenséget.) A kevésbé súlyos esetekben később a májszövet részben vagy teljesen regenerálódhat. A súlyosan károsodott májszövet mikroszkópos képe jellegzetes változásokat mutat. A nagyfokú zsíros elfajulás egyébként szabad szemmel is látható műtét során vagy felboncolt holttesten; a máj jelentősen megnagyobbodik, zsírtartalma akár a tízszeresére is nőhet, az elpusztult májsejtek helyét sárgás zsírsejtek foglalják el.

[A keringési sokk fogalma olyan súlyos vérkeringési elégtelenséget jelöl, amelyben a szövetek oxigén- és tápanyagellátása jelentősen romlik, és a „salakanyagok” (elsősorban szén-dioxid) elszállítása is elégtelenné válik. Következésképp a szöveti funkciók romlanak. Kezelés nélkül a sokk általában nem múlik el. Az artériás vérnyomás egyre alacsonyabb lesz, és a szívfrekvencia többnyire nő. Májelégtelenségben, ill. phalloides-szindrómában számos tényező összeadódása vezethet a keringési elégtelenséghez, sokkhoz. Említettük a kedvezőtlen áramlástani változásokat, a vérplazma kolloid-ozmotikus nyomásának csökkenését /Nézz utána: mikrocirkuláció, kapillárisok = hajszálerek/, továbbá egyes, a szövetek számára szükséges anyagok hiányát, szövetkárosító vegyületek felszaporodását; a véralvadási faktorok csökkent szintézise belső vérzésekhez vezethet, ami szintén elősegíti a sokk kialakulását. A keringés agyi-gerincvelői szabályozása is romolhat. Bizonyos fokú közvetlen és közvetett szívkárosodás is jelen lehet. Igen komplex folyamattal van dolgunk, amelyben még sok más faktor is részt vesz.]

[A súlyos (mély) kóma – általánosságban – olyan tudati állapot, amelyben a beteg nincs eszméleténél, sőt erős, fájdalmas ingerekkel sem ébreszthető. Kómában megváltozik az agy elektromos aktivitása (EEG-vel vizsgálható). Ugyanakkor a beteg „agytörzsi funkciói” (a légzés, vérkeringés szabályozása) nagyjából rendben lehetnek. Esetenként betegek súlyos és viszonylag hosszan tartó kómából is magukhoz térhetnek, mások viszont visszafordíthatatlan „vegetatív állapotba” süllyednek. A máj-eredetű kóma oka természetesen súlyos májkárosodás. Ilyenkor (a) májból származó anyagokból (elsősorban glükózból, aminosavakból) hiányt szenvedhet az agy (a glükóznak nemcsak a kínálata, hanem a felhasználása is romolhat), másrészt (b) a máj méregtelenítő szerepének csökkenése az agyra nézve káros anyagok felszaporodását okozza. Az utóbbiak közül említsük meg az ammóniát, amely az aminosav-lebontás terméke. Sokféle káros hatása közül kiemelendő az agysejtek (ideg- és gliasejtek) duzzadása, ami a koponyán belüli nyomás fokozódásához vezet. (Életveszélyes az agytörzs „beékelődése” az öreglyukba a nyomásfokozódás következtében.) Az ammónia egy része nem is a testi sejtekből, hanem bélbaktériumokból (főleg a vastagbélből) származik, innen szívódik fel. Az ammóniát az ép máj kevésbé toxikus karbamiddá (urea) alakítja, amely a vizelettel kiválasztódik. Májkárosodásban megkísérelhető a bélbaktériumok számának csökkentése vagy a bélben az ammónia átalakítása ammónium-ionokká, amelyek (poláros jellegük révén) rosszabbul szívódnak fel. A phalloides-szindróma alapvető problémáját, a májsejtkárosodást azonban ezek a beavatkozások nemigen befolyásolják.

A fent említett sárgaság a bilirubin (Nézz utána…) csökkent kiválasztódásából ered (a májból a patkóbélbe).]

A vesekárosodás (immár leginkább a vesecsatornácskák irreverzíbilis hámsejt-nekrózisa) szintén bizonyos anyagok kóros felhalmozódásához vezet a vérben és a szövetekben. Urémia (kissé régies magyar nevén húgyvérűség) következhet be. Ez többek közt „másodlagos” hányáshoz vezet (nem tévesztendő össze a gyomor-bél fázissal). Látható tehát, hogy egyre több szerv és funkció károsodik („sokszervi elégtelenség”, amelyet korábban már említettünk). Láz, sőt „epilepszia-szerű” görcsroham előfordulhat, de nem obligát tünet.

Egyes esetekben a hasnyálmirigy (pancreas), ill. az immunrendszer károsodását is leírták. Az amanitin közvetlen (direkt) szívkárosító hatására is vannak példák.

Ha a mérgezés kimenetele végzetes, a halál kb. a 7-16. napon következik be. Legfőbb oka a májelégtelenség (ennek következtében agyödéma). A súlyos májelégtelenség gyógyításának eszközei korlátozottak. A veseelégtelenség mértéke változó. A súlyos eseteknél tünetileg hemodialízis („művese”) alkalmazható; ezzel sok káros anyag eltávolítható a vérből. Remény lehet rá, hogy időközben a vese szövetei bizonyos fokig regenerálódnak.

[A vesekárosodás természetesen kihat a termelődő vizelet mennyiségére is. Idővel a napi vizeletelválasztás a normális mennyiség alá csökken, egyes esetekben pedig teljesen megszűnik („anuria”). A laboratóriumi leletben a vesekárosodás fontos indikátora a kreatinin-koncentráció megemelkedése a vérben (ezt az anyagot a vesének kellene kiválasztania). Említettük, hogy a vesekárosodás részben másodlagos: szerepet játszik benne az exszikkózis, a keringési sokk és más tényezők.]

Gombamérgek a phalloides-szindrómában

A phalloides-szindrómát okozó legveszélyesebb méregcsoport az amatoxinok (α, β, γ-amanitin és rokonvegyületeik). Valószínű, hogy a mérgezés lefolyását elsősorban az α-amanitin mennyisége határozza meg, bár a β-amanitin is viszonylag nagy mennyiségben kerül be a szervezetbe.

A kórképet egyes források amatoxin-szindrómának is nevezik. Az α-amanitin életveszélyes adagja kb. 0,1 mg/testtömeg-kg. Az amatoxinok gyűrűt alkotó polipeptidek, amelyek 8 aminosavból állnak (MS. kb. 900). A gyűrűt egy „híd” két részre osztja. Az α-amanitinnél maradva: ez az anyag hőstabil (sütés, főzés nem teszi tönkre [szárítás sem]). Ami leginkább veszélyessé teszi az emberre és számos állatfajra nézve, az a felszívódása a belekből. A bél üregéből (lumenéből) specifikus transzportmolekulák juttatják be az amanitint a bélhámsejtekbe. A peptid itt citotoxikus hatást fejt ki, továbbá jelentős része bejut a belek vérkeringésének vénás részébe. Ez a vénás vér a májkapu-vénán keresztül a májba kerül; a májsejtek szintén fel tudják venni az amanitint (a szerves anionokat transzportáló fehérje és kisebb részt más transzportfehérjék segítségével). A májon „első körben” átjutó méreg a „szisztémás” vérkeringésbe kerül. A máj még innen is képes további mennyiséget fölvenni (tehát a májat ellátó artériákon keresztül). A még működő májsejtek bizonyos méregmennyiséget kiválasztanak az epével a patkóbélbe. Ezek a molekulák a vékonybélből újra felszívódhatnak („entero-hepatikus körforgást” végeznek).

A szisztémás keringésben megjelenő méregmolekulák jelentős részét a vese választja ki, miközben maga is károsodhat (a vese sejtjei is fölveszik az amanitint; elsősorban a csatornácskák sejtjei halhatnak el). A vizeletben már másfél órával a gombafogyasztás után megjelenhet az amanitin; jóval magasabb koncentrációt ér el, mint a vérplazmában. A méreg koncentrációja a vérben gyorsan csökken (kísérleti körülmények közt egy órán belül a felére süllyed); emberben kb. 36, esetleg 48 óráig mutatható ki. A vizeletből is gyorsan eltűnik (hozzávetőleg 1-3 nap alatt); a máj, ill. vese állományában tovább megtalálható – a vesében kivételes esetben még 3 hét múlva is. Bizonyos hányada a széklettel ürül ki (a székletben több napig jelen lehet). Ennek a „farmakokinetikának”, ill. „toxikokinetikának” (a méreganyag „mozgásának” a testen belül) fontos következményei vannak mind a diagnosztika, mind a mérgezés kezelésének szempontjából. Bár a mérgezés döntő eleme az amanitin specifikus felvétele bizonyos sejtekbe, feltűnő, hogy a károsodások követik az amanitin-molekulák viszonylag nagy mennyiségének útját a szervezetben: bél → májkapu-véna → máj, innen részben a „szisztémás keringés” → vese (→ kiválasztódás), részben pedig (máj) → epe → vékonybél → újra-felszívódás vagy kiürülés a széklettel.

            [Sok klinikai laboratórium nincs felkészülve az amanitin kimutatására a vizeletből (ez országonként változó), a minél gyorsabb detektálás tehát szervezést igényel. Általában elmondhatjuk, hogy a molekula azonosítása, ill. mennyiségi meghatározása csak az esetek kis hányadában része a diagnózisnak. Vizeletmintá(ka)t értelemszerűen minél korábban kell venni (a gomba fogyasztása után csak néhány [kivételesen esetleg 5] napig van remény a vizeletből való kimutatásra). Negatív eredmény nem perdöntő. A kezelést megalapozott gyanú esetén rögtön megkezdik (még a laboreredmények beérkezése előtt). Az esetleg még a bélben lévő vagy az epével oda kiválasztott méregmolekulák megkötését (adszorbeálását) aktív szén-szuszpenzió gyakori adásával kísérelhetik meg. Hasonló célt szolgál az epe folyamatos leszívása a patkóbélből (orrszondán keresztül vagy más módon). A kezelés további elemeit ld. lentebb. Statisztikai szempontból gyakran azokat az eseteket tekintik perdöntőnek, ahol az amanitin azolosítása megtörtént.

                Az amanitin kimutatása immunológiai vagy analítikai-kémiai módszerekkel történik. /Nézz utána: RIA, ELISA; kapilláris-elektroforézis; kromatográfiai eljárások + tömegspektrográfia = MS, HPLC + MS)/. A kimutatás módszerei finomodnak, így a legkisebb detektálható mennyiség egyre kevesebb. Mindazonáltal a mérgezés diagnózisa a klinikai tüneteken alapul, esetleg gombaszakértő bevonásával.]

[A gyilkos galócában szintén jelenlévő fallotoxinok (elsősorban a falloidin) szintén erős mérgek, de szerencsére rosszul szívódnak fel a bélből, így a phalloides-szindróma lefolyásába kevésbé szólnak bele (egyes források szerint azonban a bélhámsejtek károsításában szerepet játszanak). Tanulságos, hogy szerkezetük nagyon hasonló az amatoxinokéhoz, mindössze egy aminosavval kevesebbet tartalmaznak. (Ha viszonylag kis szerkezeti különbség nagy hatáskülönbséget okoz, specifikus mechanizmusok részvételét gyaníthatjuk; itt ez valószínűleg a fent említett transzportmechanizmus(ok). Egyébként a két toxin sejtszintű hatásmechanizmusa is különbözik – ld. lejjebb.

[A gyilkos galóca további méreganyaga a vörösvértesteket károsító fallolizin. Hatására (kémcsőben vagy állatkísérletben) hemoglobin szabadul ki a vörösvértestekből; a vérplazma szabad hemoglobin-tartalma jelentősen megemelkedik. A fallolizin azonban hőlabilis fehérje (tehát sütés, főzés inaktiválja). Toxikus hatása kísérletekben mindenesetre azt bizonyítja, hogy képes felszívódni a bélrendszerből. Átlagos körülmények közt emberben valószínűleg nem szól bele a mérgezés lefolyásába. A polipeptid-szerkezetű ún. virotoxinok nagy valószínűséggel szintén nem szólnak bele jelentősen a mérgezés kórtanába. Érdekesség, hogy egyesek szerint a gyilkos galócában olyan anyag is található, amely a falloidin és talán az α-amanitin hatását is gátolja; ez a szintén polipeptid antamanid. A gyakorlatban nem használják.]

Gyilkos galóca. A bal szélső termőtest kalapján az elsődleges burok egy darabja látható. A fiatal termőtesten (balról a harmadik) még hiába keresünk "gallért", mert a másodlagos burok még a lemezeket fedi.

 

[Az α-amanitin és a falloidin hatásmechanizmusa

                Az RNS-polimerázoknak (I, II, III) meghatározó szerepük van a transzkripcióban, tehát a DNS-ben tárolt információ átíródásában. Az α-amanitin az RNS-polimeráz II-t gátolja. Erős gátlás esetén az adott sejt fehérjeszintézise leáll. Károsodik az enzimek, szerkezeti fehérjék stb. szintézise, így a sejt elpusztul (citotoxikus hatás). Szakértők szerint a sejtpusztulás mind a sejtnekrózis, mind a “programozott sejthalál” (apoptózis) “forgatókönyve” szerint zajlik. Az RNS polimeráz II az átíródás bizonyos nélkülözhetetlen részfeladatait látja el. (A β-amanitin főleg az RNS-polimeráz III-at gátolja; /Nézz utána: RNAP-III/. Az RNS-polimeráz gátlásán kívül más mechanizmusok lehetséges szerepe is fölvetődik a citotoxikus hatásban (pl. toxikus szabadgyökök fokozott képződése, a gyulladásos faktorok iránti érzékenység fokozódása /Nézz utána: TNF-α/; mindez az apoptózist segíti elő). Elképzelhető, hogy ezeknek a “járulékos” mechanizmusoknak a befolyásolása is javíthatja a mérgezés lefolyását.

A falloidin is erős citotoxikus méreg, ha bejut a véráramba, ill. a sejtekbe, tehát pl. kísérletes körülmények közt. Itt egy (csaknem minden sejtben föllelhető) fehérje, az aktin szálacskás (fibrilláris, filamentáris) formájához kötődik, és annak depolimerizációját gátolja, azaz stabilizálja az aktin polimert. A fibrilláris aktin sok fontos sejtfunkcióban szerepet játszik, amihez nélkülözhetetlen párhuzamos polimerizációja és depolimerizációja.

A hatásmechanizmusok és a “toxikokinetika” kutatását megnehezíti, hogy a különböző állatfajok (köztük a laboratóriumi állatok) érzékenysége e mérgekkel szemben nagyon eltérő. Az ember a legérzékenyebb fajok közé tartozik.

Nem zárható ki hogy Amanita-fajokban más, eddig ismeretlen hőstabil méreganyagok is jelen vannak.]

 

A phalloides-szindróma kezelése (alapvonalak)

Nagy probléma, hogy a legtöbb mérgezett viszonylag későn (kb. 15-20 vagy még több órával a gombás étkezés, ill. jó néhány órával az első tünetek jelentkezése után) kerül kórházba, sürgősségi osztályra. Bár az amanitin ekkorra nagy mértékben kiürült a testből, a májsejtek (továbbá a vese, szív és esetleg más szervek sejtjei) már jelentős méregmennyiséget fölvettek; a visszafordíthatalan (irreverzíbilis) változások sok érintett sejtben már megindultak. Elővigyázatosságból minden késői hányás-hasmenés tünetegyüttesnél gondolni kell phalloides-szindrómára.

Ilyen sokára, ráadásul ismételt hányások után gyomormosás már hihetőleg haszontalan (de lehet, hogy óvatosságból mégis elvégzik). Aktív szenet mindenképpen adnak kb. három napig, főleg az entero-hepatikus körforgásra való tekintettel (ld. följebb); az ismételt aktív szén-adás elég meggyőzően javítja a mérgezés lefolyását és kimenetelét. A beteg valószínűleg az intenzív osztályra kerül, ahol intravénás infúziókkal rendezik folyadék- és ionháztartását, sav-bázis egyensúlyát, vércukor-szintjét stb. Törekednek arra, hogy a vizelet termelődése 200 ml/óra körül legyen. Szóba kerülhet a bélrendszer „átmosása” is (irrigáció). Ha a koponyaűri nyomás emelkedett, a megfelelő szerekkel csökkentik. Eközben máris folyik a (valamelyest) specifikusabb terápia, főleg májvédő szerek segítségével. Valószínű, hogy ezek kis fokban csökkentik a mérgezés halálozását.

[Az esetek viszonylag kis száma miatt nehéz megítélni a használt májvédő szerek klinikai hatásosságát. Szerencsére alacsony toxicitású szerekről van szó, amelyeket gyakran kombinálnak is egymással. Az amanitinnek specifikus ellenszere (antidotuma) nincs. A májvédő szerek közül a szilibinint, ill. kissé módosított, intravénás használatra vízoldékonnyá tett származékát használják leginkább. (Porampullában van forgalomban, közvetlenül a beadás előtt oldják fel.) Hatása a phalloides-szindrómában nem egészen bizonyos, mégis talán a legtöbb bizonyíték e májvédő anyag jótékony hatására gyűlt össze. A szilibinin növényi eredetű szerves anyag; összetett, csak részben ismert májvédő hatásmechanizmusában valószínűleg az antioxidáns hatás dominál, továbbá egyes adatok szerint gátolja az amanitin bejutását a májsejtekbe. Mindenesetre Európában ezt a szert használják szinte rutinszerűen phalloides-szindrómában. Más májbetegségekben is alkalmazzák.

A fájdalom- és lázcsillapító paracetamol túladagolásában jól bevált májvédő N-acetilcisztein adását is meg szokták kísérelni. Ez a szer megnöveli a máj (csökkent) glutation-tartalmát (Nézz utána…), a glutation pedig megköt bizonyos szabadgyököket. Nincs stabil klinikai bizonyíték arra, hogy az acetilcisztein javítja a phalloides-szindróma lefolyását; további tapasztalatok szükségesek. Egy másik tradíció nagy adag G-penicillin adása, szintén erős klinikai bizonyíték nélkül. Állítólag a G-penicillin is csökkenti az amanitin bejutását a májsejtekbe (transzportmechanizmus gátlása révén). Sok helyen akkor alkalmazzák, ha szilibinin nem elérhető. Visszatekintő (retrospektív) tanulmányok szerint érdemes a szilibinin-penicillin kombinációval próbálkozni. Kémcsőben (in vitro) mindhárom említett szer védőhatást mutat emberi májsejt-szuszpenzión amanitin ellen, de ez nem vihető át automatikusan klinikai viszonyokra. Régebben létezett amanitin elleni antiszérum, de nem vált be.

                Szükség esetén sor kerülhet a plazmafehérjék és véralvadási faktorok pótlására.

                Az oxidatív stressz, lipid-peroxidáció csökkentésére egyesek megfontolják nagy adag C-vitamin (aszkorbinsav; antioxidáns) adását, esetleg a reaktív szabadgyököket produkáló enzimreakciók gátlását.

                A gyógyszeres kezelés kérdéses sikerének oka, legalábbis nagyrészt, az időviszonyokban keresendő (túl késői alkalmazás). Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy az intenzív ellátás általános fejlődése az évtizedek alatt sokat javított a gyilkos galóca-mérgezett betegek kilátásain is.

                A fent elmondottak értelemszerűen módosulhatnak abban a ritka esetben, ha a mérgezett beteg még a latencia fázisában orvoshoz fordul (rájön a tévedésre). Ekkor még maradék termőtestek is rendelkezésre állhatnak azonosításra, a gyomormosás jótékony hatású stb. Aktív szén adásának, mint említettük, valószínűleg a gombafogyasztástól számított kb. 3-4 napig lehet kedvező hatása.]

A „végső menedék” a májtranszplantáció. (Bizonyára nem mindenütt és mindig érhető el időben.) Tudomásunk szerint kialakulóban van az a nemzetközi kritérium-rendszer, amely az eltelt idő, ill. tünetek, leletek súlyossága alapján meghatározza, melyik betegnél (volna) aktuális az átültetés (ha volna alkalmas donor).

            [További megfontolások. Az amanitin tudomásunk szerint nem dializálható („átlagos” művese-kezeléssel nem távolítható el a vérplazmából). A hemoperfúziónak, amely szintén méregtelenítési eljárás /Nézz utána…/ szintén nincs haszna ebben a mérgezéstípusban. Szóba jönne még a plazmaferezis /Nézz utána…/. Mindezek hasznát amúgyis aláássa, hogy mire sor kerül rájuk, a plazmában már gyakorlatilag nincs amanitin. Felhasználásra kerülhet a hemodialízis speciális formája, a MARS (Molekuláris Adszorbens Recirkulációs Szisztéma) és vele rokon eljárások, amelyek szérum-albuminhoz kötött toxikus anyagok eltávolítására is alkalmasak. Ebben az esetben azonban szintén nem az amanitin eltávolításáról van szó, hanem a máj- és veseelégtelenség miatt felszaporodott toxikus anyagokéról; ez a módszer segíthet áthidalni az időt a transzplantációig. Hasonló céllal szükség esetén hemodialízis, ill. plazmaferezis is megkísérelhető. Egyes források szerint a MARS és a plazmaferezis kombinálása adja a legjobb eredményeket, de ez még további bizonyításra szorul.]

A phalloides-szindróma enyhébb eseteiben a beteg teljesen felgyógyulhat; egyes betegekben idült (krónikus) hepatítisz-szerű állapot maradhat fent. A legsúlyosabb esetekben csak a májtranszplantáció jelenthet segítséget. Ennek részletei (donor, eljárás, veszélyek, utókezelés stb.) nem képezik leírásunk tárgyát.

Szórványos és nem egyértelmű adatok állnak rendelkezésre arról, hogy várandós nő magzatára vagy a szoptató anya csecsemőjére mekkora veszélyt jelent a gyilkos galóca-mérgezés.

Az amanitint, ill. származékait megkísérlik daganatos betegségek gyógyítására felhasználni. Olyan vegyületek előállítására törekednek, amelyek gátolják az RNS-polimerázt, de nem szubsztrátjai az amanitint a májsejtekbe fölvevő transzportrendszereknek.

 

 

Közepes—hosszú latenciával jelentkező mérgezés:

Gyromitra-szindróma (giromitrin-mérgezés)

 

Redős papsapkagomba  (Szilvásy Edit felvétele)

 

Ennek a szindrómának a pontos patomechanizmusa csak részben ismert. Halálos következménye ritkább, mint a phalloides-szindrómáé, bár tünetei eléggé hasonlóak. Komplikálatlan esetekben a gyógyulás általában néhány hetet vehet igénybe.

Okozza: a redős papsapkagomba (Gyromitra esculenta) és esetleg néhány hasonló faj (pl. G. gigas – óriás papsapkagomba, G. infula – püspöksüveggomba). Az utóbbi két faj giromitrintartalma bizonytalan; egyes adatok szerint giromitrin ki sem mutatható bennük (ami ab ovo nem zárja ki hasonló szindróma létrejöttét). Gyanúba keveredett a korábban egyértelműen ehetőnek tartott cseh kucsmagomba (Verpa bohemica, Ptychoverpa bohemica) is, de giromitrint szintén nem sikerült benne kimutatni. Súlyosan mérgező lehet a G. venenata is (Kína, É-Amerika, Franciaország/??/). Magyarországon a redős papsapkagomba és az óriás papsapkagomba mérgező, a püspöksüveggomba (G. infula) nem ehető besorolást kapott. (A cseh kucsmagomba alapos sütés/főzés után ehető.)

            A fentiek alapján helyesnek látszik, ha a Gyromitra-szindróma tárgyalását a G. esculentára szűkítjük le.

            A G. esculenta fő méreganyaga a giromitrin.

 

[Néhány mondat a régebbi forrásokban olvasható „helvellasavról”: 1885-ben számolt be Boehm és Külz egy az „ehető” papsapkagombából (akkoriban Helvella esculenta) általuk izolált, olajos konzisztenciájú anyagról, amelyet helvellasavnak neveztek el, és a gomba méreganyagának tartottak. Több mint fél évszázadon keresztül senki sem foglalkozott azzal, hogy a helvellasavat újra előállítsa, ill. szerkezetét, tulajdonságait és hatásait tanulmányozza. Így hosszú időn keresztül a helvellasav szerepelt a gombászkönyvekben, mint a redős papsapkagomba méreganyaga, jóllehet a gomba méreganyaga a tapasztalatok szerint illékony, ugyanakkor a Boehm és Külz által megadott C₁₂H₂₀O₇ képletnek megfelelő, viszonylag nagy molekulatömegű helvellasavról nehezen képzelhető el, hogy illékony lenne. Az 1960-as években Franke drezdai vegyésznek – lényegében Boehm és Külz módszerére alapozva – „helvellasav” helyett szerves savak főleg fumársavból álló, nem mérgező keverékét sikerült előállítania.]

A redős papsapkagomba valódi méreganyagát végül 1967-ben List és Luft izolálta, és giromitrinnek nevezte el. Ez tiszta formában színtelen, vízoldható folyadék. Kémiai szerkezetét nem sokkal később derítették fel; hidrazin-származék.

            Összefoglalva megállapítható, hogy a „helvellasav” nem létezik.

[Szakértők molekuláris biológiai alapokon kimutatták, hogy a Gyromitra és Helvella nemzetségek (magyar neve mindkettőnek papsapkagomba) csak viszonylag távoli rokonságban állnak egymással.

                A redős papsapkagombát sok helyütt (Skandinávia, K-Európa, É-Amerika egyes vidékein) előszeretettel fogyasztják, sőt árusítható is; mindazonáltal pl. Finnországban írott figyelmeztetéssel, ill. elkészítési javaslattal. Maga az „esculenta” melléknév latinul azt jelenti: ehető. A giromitrin eltávolítására számos eljárást alkamaznak: többszöri forrázást vagy főzést (a víz kiöntésével), ill. kis darabokban való szárítást 3 hónapig, jól szellőző tartóban (pl. textilzacskó); a két eljárást kombinálják is. A giromitrin jelentős hányada így eltávolítható. A szárításos „méregtelenítés” alapja az, hogy a giromitrin meglehetősen illékony. Ez egyébként előfőzéskor is megmutatkozhat: állítólag enyhe mérgezést szenvedtek olyan személyek, akik nagy mennyiségű gombát főztek szűk zárt térben, és belélegezték a méreganyagot és/vagy származékait.

Mint fentebb említettük, hazánkban a redős papsapkagombát egyértelműen mérgezőnek tartják. Egy az USA-ban kiadott gombászkönyvben ez a sommás figyelmeztetés olvasható: „No Gyromitra should be eaten in any form!”. Egyrészt azért, mert a fenti méregtelenítő eljárások elégtelenek lehetnek, másrészt pedig újra és újra felbukkan az a föltételezés, hogy a gombában más, esetleg szintén rákkeltő káros anyagok is lehetnek (állatkísérletekben magának a giromitrinnek, ill. származékainak is kimutatták rákkeltő – karcinogén, mutagén, DNS-károsító, „genotoxikus” – hatását).

                A fentiekből az is következik, hogy az akut mérgezés veszélye föltehetően nagyobb azoknál, akik (főleg kucsmagombákkal történő) összetévesztés folytán fogyasztanak redős papsapkagombát, mivel ők valószínűleg kevesebb gondot fordítanak a méregtelenítésre.

Az idős kor szintén nagyobb rizikóval jár együtt. A G. esculenta fogyasztása mindenképp kerülendő várandós vagy szoptató nők, valamint kisgyermekek esetében.]

Az elfogyasztott giromitrin a szervezetben több lépésben átalakul, a molekula megrövidül: N-metilhidrazin (H₂N—NH—CH₃; más néven N-monometilhidrazin, MMH) keletkezik, valószínűleg más, hasonló, szintén toxikus hidrazinszármazékokkal együtt (pl. N-metil-N-formilhidrazin, amely az MMH prekurzora). Az MMH egyébként még illékonyabb, mint a giromitrin. A giromitrin és származékai sejtkárosító (citotoxikus) vegyületek, de a folyamat számos eleme még nem ismert eléggé. A hatásokban valószínűleg szerepet játszhat az oxidatív stressz is. /Nézz utána!../  

            [Egyes források szerint a giromitrin, ill. metabolitjai a hisztamin (sokrétű hatásokkal rendelkező biogén amin) lebomlását is gátolják, így toxikus hatásaikban a szervezetben fölszaporodó hisztamin is szerepet játszhat. Azonban nincs tudomásunk arról, hogy antihisztamin hatású gyógyszereket használnának a mérgezés kezelésében.]

                Az idegrendszeri hatásokban, de valószínűleg több más toxikus hatásban is fontos tényező az MMH együtthatása (interakciója) a piridoxinnal. A piridoxin (B₆-vitamin), pontosabban aktív formája, a piridoxál-foszfát nagyon sok enzimreakcióban részt vesz mint kofaktor. Az MMH gátolja a piridoxin → piridoxál-foszfát átalakulást, így az érintett enzimreakciókat is.

                [Az MMH továbbalakulásában, a detoxikálásban acetiláció is szerepet játszik. A farmakológiában ismert tény, hogy a májban zajló acetiláció egyes emberekben gyorsabb, mint másokban („gyors és lassú acetilálók”; ennek genetikai háttere van). A különbség részben magyarázhatja a giromitrin/MMH egyénileg eltérő toxicitását; a gyors acetilálók vannak jobb helyzetben. Teljes védelmet azonban ők sem élveznek.]

Az MMH tehát több módon is károsíthatja a bélnyálkahártya és a máj, esetleg az idegrendszer sejtjeit. Valószínűleg kisebb mértékben közvetlen ártalmat szenvedhetnek a vesék is. A központi idegrendszerben az MMH gátolja egy fontos ingerületátvivő-anyag (transzmitter), a gamma-aminovajsav (gamma-aminobutyric acid, GABA) keletkezését. Ez aminosav, de fehérjéink fölépítésében nem vesz részt. Prekurzora a szintén aminosav glutaminsav, amely dekarboxiláció útján alakul GABA-vá. A reakciót, amely piridoxál-foszfátot is igényel, a glutaminsav-dekarboxiláz enzim (glutamic acid decarboxylase, GAD) katalizálja. Az MMH ezt az átalakulást gátolja a hozzáférhető piridoxál-foszfát mennyiségének csökkentésével.

[Megjegyezzük, hogy a klinikai kémiai laboratóriumok általában nincsenek fölkészülve a giromitrin vagy származékainak mennyiségi kimutatására, tehát ez a diagnosztikai eszköz nem áll rendelkezésre.]

 Gyromitra-szindróma, 1. fázis: gyomor-bél tünetek

Mind a tünetek jellege (hányás, hasmenés, hasi fájdalmak), mind viszonylag hosszú latenciaideje (általában 5-12 óra) eléggé hasonló a phalloides-szindrómánál leírtakhoz, mint ahogy az 1. fázis kockázatai is, valamint az, hogy a tünetek fokozatos megszűnése után átmeneti tünetmentes időszak jelentkezhet. A legenyhébb esetekben a folytatás el is maradhat. Ugyanakkor már ebben a fázisban is fölléphet zavartság (ld. lejjebb). Az 1. fázis néhány napig szokott tartani.

            [A gyomor-bél tünetek valószínű mechanizmusai: az MMH (és más giromitrin-metabolitok) sejtkárosító hatása következtében a bél nyálkahártyájából számos biológiailag aktív anyag szabadul föl, amelyek érző idegeket izgató hatással is rendelkeznek. A szóba jöhető érző idegek: a bolygóideg (nervus vagus; 10. agyideg) végződései, továbbá a gerincvelőből származó érző idegrostok/végződések, valamint a bél saját, a bélfalon belül található érző idegsejtjei (neuronjai). Emellett a felszabaduló anyagok, pl. biogén aminok (hisztamin, szerotonin), továbbá pl. peptid-természetű vegyületek „mozgató” idegi, simaizom-elemeken és hám-jellegű sejteken kifejtett hatásaik révén is szerepet játszhatnak a mérgezés gyomor-béltüneteiben. A felszabaduló biológiailag aktív anyagok központi idegrendszeri (valószínűleg agytörzsi) támadásponton is hathatnak (ezt a muszkarinnál részletezzük).]

/Nézz utána: mi lehet bizonyos bélhámsejtek szerepe a tünetekben? Ld. korábban: „nettó abszorpció”/

 

Gyromitra-szindróma, 2. fázis: fő jellemzője a májkárosodás

Sok újat erről sem tudunk mondani (ld. a phalloides-szindróma hepatorenális fázisát, bár a molekuláris mechanizmusok nem ugyanazok, mint ott). Az MMH és hasonló anyagok májsejtkárosító hatása valószínűleg részben különböző enzimek gátlására, részben az örökítőanyag károsítására (guanin-metiláció?) vezethető vissza. Jelentős májkárosítás esetén a bilirubin plazmaszintje és a májenzimek plazmabeli aktivitása nő. Ritkább eset, hogy a bilirubin-szint a vörös vértestek szétesése, hemolízis miatt emelkedik (amelynek pontos oka tudtunkkal nem ismert).

                [A hemolízis véleményünk szerint magyarázatot adhat arra, hogy egyes leírásokban a bilirubinszint emelkedését találták a májenzimek aktivitásának normál értékei mellett. Methemoglobinémia /Nézz utána…/ szintén előfordul.]

Itt is jelen lehetnek a májsejtkárosodás miatti véralvadási zavarok, továbbá a túl alacsony vércukorszint. Fennálló májbetegség (pl. krónikus hepatítisz) a mérgezés 2. fázisának lefolyását és következményeit többnyire súlyosbítja. A vese károsodása nagyobb részt közvetett (indirekt), kisebb részt közvetlen (direkt).

A giromitrin (ill. az MMH) gyakran okoz neurológiai, esetleg pszichiátriai tüneteket.

[A neurológia (ideggyógyászat) az idegrendszer betegségeivel foglalkozó tudományág; éles határ nélkül érintkezik az idegsebészettel és az elmegyógyászattal (pszichiátria; a lelki betegségek tudománya).]

Néhány neurológiai, ill. mentális tünet, amely a gyromitra-szindróma kapcsán létrejöhet: gyengeség, bágyadtság, fejfájás, mozgászavarok, remegés, zavartság, egyensúlyzavar, szédülés, téves bőrérzetek (pl. „hangyamászásérzés”), beszédzavar, ritkán hallucináció, delírium /Nézz utána.../, vázizom-görcsök, eszméletvesztés. Az izomgörcsök központi idegrendszeri eredetűek, és jellegükben akár az epilepsziás nagyrohamot is utánozhatják (általános = generalizált görcsroham).

                [Megjegyzendő még, hogy a mindennapi életben szédülésnek nevezett állapot neurológiailag többnyire inkább szédelgésnek, bizonytalanságérzésnek tekinthető (attól még ez is jelezhet betegséget, mérgezést); a „valódi” szédülés egyirányú („ringlispíl-szerű”), egyensúlyvesztéssel, hányingerrel, hányással és a szemgolyó jellegzetes mozgásával jár együtt („szemtekerezgés” = nystagmus).]

            A neurológiai és mentális tünetek egy részéért nagy valószínűséggel a központi idegrendszeri „GABA-erg” (GABA által közvetített) ingerületátvitel romlása (ld. fentebb) tehető felelőssé. Ilyen tünetek pl. a szorongás, nyugtalanság, bizonyos reflexek fölerősödése (hiperreflexia), még súlyosabb esetekben a kisebb-nagyobb izomcsoportokra kiterjedő – központi idegrendszeri eredetű – vázizomgörcsök.

                [Ennek háttere az, hogy a GABA központi idegrendszerünk – mai tudásunk szerint – legfontosabb gátló transzmitteranyaga. A központi idegrendszer (agy, gerincvelő) gyakorlatilag minden szintjén jelen van. Hatásait specifikus receptorokon fejti ki, amelyek közül a két leggyakoribb típus a GABA_A és GABA_B receptor. Mindkettő a sejtmembránban helyezkedik el, és főleg gátló hatásokat közvetít. A GABA_A receptor izgatása a receptorfehérje konformációváltozását eredményezi; ennek következtében a receptor alegységei által képezett Cl^- csatorna megnyílik, Cl-ionok áramlanak a sejtek közti térből az idegsejtbe. Anionok beáramlása a sejtmembrán hiperpolarizációját (a külső és belső oldal közti potenciálkülönbség növekedését), az ingerelhetőség csökkenését eredményezi.

                Ha tehát a GABA-erg transzmisszió csökken (a giromitrin esetében a GABA szintézise gátlódik), sok idegsejt ingerelhetősége nő, a gátlás gátlása révén. (A GABA_B receptorokon keresztüli ingerületátvitel részleteibe nem megyünk bele /Nézz utána: A GABA-B receptorok működése/). Nem állítható azonban, hogy a tünetek mechanizmusa minden részletében ismert.]

                A központi idegrendszeri tünetekhez – mint a phalloides-szindróma esetén is, de valószínűleg ritkábban – hozzájárulhat a máj, esetleg a vese elégtelen működése is.

               

[Az Alpok vidékéről statisztikai bizonyítékok láttak napvilágot arra nézve, hogy a félelmetes ALS (amiotrófiás laterálszklerózis, súlyos izomgyengeséggel, izomsorvadással járó neurológiai, neurodegeneratív betegség) esetleg összefüggésbe hozható a G. esculenta rendszeres – összetévesztésen alapuló – fogyasztásával. A feldolgozott anyag azonban nem meggyőzően nagy.

                Kihívó felvetés továbbá, hogy kucsmagomba- (Morchella-) fajok, sőt bizonyos csiperke (Agaricus-) fajok, köztük a termesztett kétspórás csiperke is tartalmazhatnak káros hidrazin-származékokat. Ezért – úgymond – az óvatos gombász és gombafogyasztó ezeket a fajokat mértékletesen és alaposan megfőzve vagy megsütve élvezze, és rövid időn belül ne ismételten. A kérdés jelentősége nagy (termesztett csiperke!); magunk még nem tudunk állást foglalni, legalábbis a kétspórás csiperke tekintetében.

Az ehető kucsmagombák esetében külön szindrómáról is beszélnek („kucsmagomba neurológiai szindróma”), amely általában mérsékelt fokú és múlékony neurológiai tünetekben nyilvánul meg (remegés, bizonytalan járás, részegséghez hasonló állapot, paresztéziák, szemtünetek stb.) A jelek szerint mind a kisagy, mind az agytörzs érintve van. Ezek mellett, vagy ezek nélkül gyomor-bél tünetek is jelen vannak. Lappangási idő: 5-10 óra. A szindróma gyakoribb nagy mennyiségű kucsmagomba fogyasztása után. Nem tudható, hogy hidrazin-vegyületek szerepet játszanak-e benne. Valószínűsége – a fenti óvatos eljárás mellett – elég alacsony.]

 

A Gyromitra-szindróma diagnózisa és kezelése

Specifikus diagnosztikus jel és eszköz nincs. A kórelőzmény (anamnézis) minél pontosabb felvétele, kiderítése rendkívül fontos. Egyébként a fent már tárgyalt tünetek, laboratóriumi leletek és panaszok megléte terelheti a gyanút e szindrómára. Bizonyítva van, hogy a mérgezés súlyossága „dózisfüggő”, nem pedig „minden vagy semmi” jellegű. Az asztaltársakkal, gombamaradványokkal kapcsolatban az általános elvek érvényesek.

            A kezelés elemei: folyadékpótlás, egyben a sav-bázis egyensúly és az elektrolit-háztartás rendezése (+ esetleges más eltérések korrekciója); a tünetek csökkentése („tüneti kezelés”): hányáscsillapítók, jelentős vázizomgörcsök esetén görcsgátlók (epilepszia-ellenes szerek); májvédőszerek (ld. phalloides-szindróma); májátültetésre nem találtunk adatot. A latencia, valamint hányás és hasmenés miatt aktív szén gyomorba juttatása megfontolás kérdése.

             „Oki” terápiának tekinthető nagy-dózisú B₆ vitamin (piridoxin)* adása. A pontos dozírozás érdekében, de a hányás miatt is a fenti szereket injekcióban, ill. infúzióban adják, legalábbis kezdetben (kivéve az aktív szenet, amelyet gyomorszondán át kap a beteg). Súlyos gyromitra-szindróma szerencsére viszonylag ritkán fordul elő (enyhe-középsúlyos sokkal gyakrabban), így „maradvány-tünetekről” nehéz megbízható adatokhoz jutni.

                *[Fölmerülhet a kérdés, miért piridoxint, és nem piridoxál-foszfátot adnak, jóllehet az MMH gátolja a piridoxin → piridoxál-foszfát átalakulást. Piridoxál-foszfát megtalálható bizonyos táplálékkiegészítő készítményekben, de farmakológiájáról még keveset tudunk. Injekciós készítményéről nincs tudomásunk. Ha a fenti enzimreakció gátlása nem teljes, a piridoxin-kínálat megnövelése javíthatja a piridoxál-foszfát biológiai hozzáférhetőségét.]

 

 

Hosszú latenciával jelentkező mérgezés:

Orellanus-szindróma

Mérges pókhálósgomba

 

Nagyon komolyan veendő, esetleg életveszélyes mérgezésről van szó, amely súlyos esetben élethosszig tartó művese-kezelést, ill. veseátültetést tehet szükségessé (ez már néhány termőtest elfogyasztása után bekövetkezhet; korábban peptid-természetű méreganyagra gyanakodtak). Ma lényegében mindeni egyetért abban, hogy a mérgezésfő kiváltó tényezője (az orellanin) Ugyanakkor a patomechanizmusról eléggé hézagos ismereteink vannak. Emiatt jelenleg viszonylag keveset tudunk mondani a farmakológiával és társtudományaival való összefüggéseiről. A vese károsodása nemegyszer visszafordíthatatlan (irreverzíbilis). Más esetekben javulás következhet be; ilyenkor csak átmenetileg lehet szükség művese-kezelésre (hemodialízisre).

Orellanin-tartalmú gombák Európában a mérges pókhálósgomba (Cortinarius orellanus), a csúcsoskalapú pókhálósgomba (C. rubellus, korábbi neve C. speciosissimus) és néhány más Cortinarius faj. Ezek egy része É-Amerikában, sőt Ausztráliában is megtalálható. Emellett más orellanin-tartalmú fajok ismeretesek más földrészeken. A csúcsoskalapú pókhálósgomba alakra némileg emlékeztet bizonyos hallucinogén gombákra; ez mérgezéses esetek alapja lehet (összetévesztés).

[A 20. század első felében vagy korábban kiadott gombászkönyvek egy része a C. orellanust mint ehető gombát adja meg. 1952-ben Lengyelországban tömeges mérgezés történt, aminek kapcsán fény derült arra, hogy a C. orellanus súlyosan mérgező gombafaj. (A halálozás kb. 10%-os volt; ma is kb. ekkora hányad szorul vesetranszplantációra, ami a XX. sz. 50-es, 60-as éveiben nem volt hozzáférhető.) A fentiek leírása után skandináv és más szakemberek felismerték, hogy ezzel a szindrómával korábban már ők is találkoztak. Az orellanint a lengyel Grzymala izolálta a 60-as években (pontosabban egy orellaninban gazdag toxikus kivonatot állított elő; közlés: 1962), kémiai szerkezetét pedig az 1970-es évek végén tisztázták.]

Az orellanin bipiridin-származék; szerkezete részben hasonló a közismerten súlyos méreg paraquat (Gramoxon) és diquat struktúrájához, ezért a hatásmechanizmus tisztázását többen ettől a hasonlóságtól várják. Egyes források szerint az orellanin és/vagy metabolitjai szintén az RNS-polimerázokat gátolják, emellett az alkalikus foszfatáz (Nézz utána…) gátlását is leírták. Más vizsgálatok azt mutatták, hogy az orellanin számos gén működését csökkentette („down-regulation”), míg néhány a sejthalállal (apoptózissal) összefüggő gén működését fokozta („up-regulation”). Kimutatták az ATP-felhasználás gátlását is vesecsatorna-sejteken. Valójában a sok részadat még nem ad egységes képet.

Az orellanin toxicitása emberen magas (szájon át kb. 3 mg/ember már művese-kezelést igénylő vesekárosodást hozhat létre); kíséreti állatokon jóval alacsonyabb.

Az első tünetek megjelenési ideje és intenzitása egyénenként változó. Ha vannak gyomor-bél tünetek, azok latenciája viszonylag hosszú (>6 óra,) egyeseken több nap is lehet). Megjegyezzük, hogy ezeket a tüneteket vagy az orellanin okozza, vagy nem; ezt a kérdést emberben tanulmányozni lehetetlen. Mivel néhány nem-emésztőszervi tünet is jelen lehet (pl. szédülés, fejfájás, borzongás, izomfájdalmak, aluszékonyság, szomjúság, derékfájás), ezt a fázist nem egyszerűen „gasztrointesztinálisnak”, hanem inkább „vese előttinek” (pre-renálisnak) nevezhetjük. Még a renális fázis kibontakozása előtt további tünetek (izommerevség, az izomkárosodást jelző laboratóriumi értékek) jelenhetnek meg.

A következő, vesekárosodással, esetleg veseelégtelenséggel jellemzett renális fázis latenciája napokban, esetleg hetekben mérhető. Az esetleges nagyon hosszú lappangási idő nehezen magyarázható, hacsak a beteg nem fogyasztott ismételten ezekből a gombákból. (Vannak azonban biokémiai jellegű magyarázatok is a hosszú latencia mechanizmusára.) Ha viszont a mérgezés nagyon súlyos, a veseeredetű tünetek és panaszok lappangási ideje általában rövidebb, de még így is több nap. (Laboratóriumi ellenőrzést legalább naponta végeznek.)

A hosszú latencia miatt esetleg sem a beteg, sem az orvos nem gondol gombamérgezésre.

Tünetek és panaszok a renális fázisban

Objektíve: a vizelet mennyisége általában csökken (kezdetben azonban nőhet is), sőt anuria is bekövetkezhet. A vizeletben albumin, vérsejtek, glükóz mutatható ki. Klinikai és szövettani laboratóriumi lelet: többek közt a plazma-kreatinin, a karbamid (urea), a kálium szintje emelkedett. A biopsziás mintában a vese tubulusainak és a köztük lévő szövetállománynak (interstícium) gyulladásos jellegű elváltozása és bizonyos fokú nekrózisa látható. Az interstíciumban fibrózis is megfigyelhető. /Nézz utána: a gyulladások celluláris és humorális összetevői; fibrózis/ Ezzel összhangban olyan jelek is fölfedezhetők, amelyek immunológiai mechanizmusok részvételére utalnak.

Szubjektív panaszok: vesetáji fájdalom, izomfájdalmak, urémiás hányinger és ködös tudat (ld. phalloides-szindróma), gyöngeség, szomjúságérzés és változatos egyéb panaszok.

Ismeretlen eredetű vesekárosodásnál gondolni kell orellanus-szindrómára is. Májkárosodás előfordulhat, de ritka.

[A vese funkcionális egységei a nefronok. A nefron részei: egy artériás érgomolyag (amelynek falán víz és kis atom/molekulatömegű anyagok szűrődnek át); egy viszonylag hosszú tubulus- (csövecske-)rendszer, amelynek alaktanilag több része különböztethető meg; végül a gyűjtőcsatornácskák. A tubulusokban és a gyűjtőcsatornácskákban a szűrlet összetétele nagyban módosul: visszaszívódási és szekréciós folyamatok zajlanak, részben specifikus transzportmechanizmusok segítségével. Amikor a folyadék végül a vesemedencébe jut, már vizeletnek nevezhető. Az orellanin-mérgezésben főleg a tubulusok károsodnak, de ez kihat a veseállomány egészére. Az orellanin az interstícium sejtjeiben is hosszabb ideig kimutatható.]

Az orellanin toxikokinetikáját emberben pontosan nem ismerjük. A mérgezés lappangási szakaszából – érthető módon – gyakorlatilag nincs adat. Állatkísérletes eredmények alapján a következőket valószínűsíthetjük. 1. Felszívódás a bélből: nem kétséges. A szájon át (per os) adott orellanin toxicitása lényegesen alacsonyabb, mint az injekcióban (parenterálisan) bejuttatotté, ezért lehetséges, hogy a bélből való felszívódás nem teljes. 2. Megoszlás a testben: valószínű, hogy az orellanin kezdetben testszerte megoszlik, de kb. 1 (néha több) nap alatt eltűnik a vérből; egy része a vizelettel távozik (a vizeletben általában 1-2 nap alatt szintén kimutathatatlan szintre csökken a koncentrációja). A testben maradt hányad azonban egyenlőtlenül oszlik meg; annyi legalábbis biztos, hogy a vese felhalmozza. A vese állományában még akár egy héten, sőt – egyesek szerint – egy hónapon túl is kimutatható. Ennek mechanizmusa nem világos. 3. Biológiai átalakulás (biotranszformáció, metabolizmus): kimutattak bizonyos fokú metabolizmust. Esetleg nemcsak a vese, hanem a máj is képes lehet az orellanint metabolizálni, ill. metabolitjait is felhalmozni[??]. Érdekes kísérletek* arra a következtetésre vezettek, hogy az orellanin egyes metabolitjai toxikusabbak lehetnek, mint maga az anyavegyület. A toxikus metabolitok azután továbbalakulhatnak sokkal kevésbé toxikus anyagokká. 4. Kiválasztás (exkréció): valószínűleg mind az anyavegyület, mind metabolitok alakjában a vesén át.

[Megjegyzés: a metabolizmus és kiválasztás együtt az anyavegyület mennyiségét a testben csökkentő (eliminációs) folyamatok.]

[Az orellanin és metabolitjainak kimutatása nem rutineljárás. Tudományos célból emberből vett kis veseszövet-mintában (biopsziás minta) kimutatható mennyiség lehet jelen. (Nézz utána: biopszia. Vesd össze ezzel: autopszia, autopsy). Az analítikai kémia módszerei fejlődnek, így mind kisebb és kisebb mennyiségek detektálhatók sok vegyületből.]

*[Pl. ha orellanint májsejtekkel együtt inkubálnak, a toxicitás megnő.]

 

Kezelés

Specifikus kezelés nincs (folyadékháztartás, pH…- ld. előbb). A vizeletelválasztás fokozása valamilyen formában szükséges lehet, de drasztikus vizelethajtást ma általában nem alkalmaznak. A máshol már említett kb. 200 ml/óra vizeletmennyiség fenntartására törekednek. A méreg eltávolítását célzó eljárások (gyomormosás, aktív szén adása szájon át, hemodialízis, hemoperfúzió, hashajtás, beöntés) elméletileg kb. az első két napban – még inkább az első néhány órában – lehetnének valamelyest hatásosak. A renális fázisban szükség lehet művese-kezelésre (hemodialízisre), de ez a vesefunkciót pótló, nem pedig az orellanint és származékait eltávolító beavatkozás. Mint már említettük, szerencsés esetben idővel a vese működése valamelyest javulhat; ha nem, veseátültetésre lehet szükség (a nagyon hosszú idejű művesekezelésnek hátrányos következményei vannak. Mindazonáltal a transzplantációra csak több hét/hónap után szokott sor kerülni, nehogy a szervezetben esetleg még jelen lévő gombamérgek károsítsák az új vesét). (Nézz utána: hemodialízis, vesetranszplantáció)

Egyes esetekben májvédőszerek adása (ld. phalloides-szindróma) az orellanus-mérgezéstípusban is indokolt lehet.

[Az orellanin esetében is folynak kísérletek olyan származékok létrehozására, amelyeket vese-eredetű daganatok kezelésében lehetne fölhasználni.]

 

 

Rövid latenciával jelentkező mérgezés:

Muszkarin-szindróma (muszkarin-mérgezés)

 

Mezei tölcsérgomba. A méretre hasonló mezei szegfűgombával szokták összetéveszteni.

Itt nincs hiány farmakológiai (stb.) összefüggésekben. A muszkarin nevét a légyölő galócáról kapta (Amanita muscaria; musca [latin] = légy), ugyanis ebből a gombafajból izolálták (azaz állították elő tiszta formában) a 19. század második felében. [Megj.: az izolálás nem jelenti a kémiai szerkezet pontos ismeretét; a muszkarin szerkezetét 1957-ben tisztázták.] Az a tény, hogy a légyölő galóca nagyon kevés muszkarint tartalmaz, zavarokat okozott, és nyakatekert magyarázatokhoz vezetett a mérgezés mechanizmusával kapcsolatban (amelyet megpróbáltak minden áron a muszkarinra visszavezetni)*. A kérdést a pantherina/muscaria szindrómánál még tárgyaljuk.

Nagyjából a muszkarin izolálásával egy időben szintetizálták az acetil-kolint, amelynek sok hatása hasonlít a muszkarinéra – olyannyira, hogy az acetil-kolin receptorainak egyik fő típusát muszkarin-receptornak nevezték el. (A két molekula szerkezete is részben hasonló.) (Nézz utána...) A muszkarin-receptornak altípusai is vannak, de ennek részleteibe nem mennénk bele. Minden altípusa ún. metabotróp, más néven G-protein-kapcsolt receptor. (Nézz utána...) Hosszú ideig tartott, amíg az acetil-kolin – muszkarin (és – nikotin) összefüggések tisztázódtak, sőt a téma bizonyos aspektusait még ma is kutatják. Megjegyzendő, hogy a legtöbb receptor(fehérje) a sejtmembránban helyezkedik el, így ezt később már nem említjük.

*[Megj.: Általában megfigyelhető, hogy a „nem tudjuk” helyett a kutatók/szerzők egy része egy-egy új észlelést mindenképp a már meglévő ismeretekkel akar megmagyarázni, bármilyen körülményes legyen is az okfejtés. A 20-21. sz. természettudományos robbanása azonban ezeket az elgondolásokat gyakran rövid úton ellehetetleníti. Aki nem figyel eléggé, könnyen elavult elméleteket citálhat érvényesként. (Valószínűleg néha mi is.)]

A muszkarin-mérgezés legtöbbször viszonylag enyhe lefolyású, de a legsúlyosabb esetek akár halállal is végződhetnek, majdnem mindig a szív-érrendszeri hatások miatt, különösen, ha a mérgezett nem részesül időben szakszerű ellátásban. A szindrómát főleg bizonyos susulyka- és tölcsérgomba- (Clitocybe-) fajok okozzák; ezeknek muszkarin-tartalma egységnyi tömegre vetítve átlagosan több ezerszerese lehet az A. muscariáénak. Példák a fajokra: téglavörös susulyka (Inosperma erubescens, szinoníma: Inocybe erubescens, Inocybe patouillardii), kerti* (Pseudosperma rimosum, szinoníma: Inocybe rimosa, I. fastigiata) és selymes susulyka (Inocybe geophylla); mezei tölcsérgomba (Clitocybe rivulosa, szinoníma: C. dealbata), esetleg a viaszfehér tölcsérgomba (C. phyllophyla, szinoníma: C.cerussata, C. pithyophila); továbbá a retekszagú kígyógomba (Mycena pura), rózsás kígyógomba (Mycena rosea).

*[A kerti susulyka – nevével ellentétben – leginkább erdőben, erdőszélen fordul elő.]

Toxikokinetika

A muszkarin hidrofil vegyület, rosszul jut át a biológiai membránokon (pl. sejthártyán). Emiatt a bélből való felszívódása nem jó; mindazonáltal bejut annyi a vérbe, amennyi mérgezési tüneteket okozhat. (Nem zárható ki, hogy a gyomor-bél tünetek és panaszok egy része helyileg jön létre.) A mérgezés első tünetei 0,5-2 órával az elfogyasztás után jelennek meg. A vérből a központi idegrendszerbe a muszkarin alig jut be (Nézz utána: vér-agy gát...); a mérgezés tünetei közt nemigen találunk tipikusan központi idegrendszeri jellegűeket. Megtévesztő lehet azonban, hogy egyes susulyka-fajokban más méreganyagok is jelen lehetnek, köztük pszichoaktívak is (pszilocibin, pszilocin és más vegyületek).

A muszkarin eltávolítása (eliminációja) föltehetően a vizelettel történik; mindenesetre érzékeny módszerekkel kimutatható a vizeletből, ez azonban nem rutineljárás.

A muszkarin-mérgezés tünetei átlagos esetben egy nap alatt elmúlnak. Szerencsés körülmény, hogy a hányás és hasmenés segít a muszkarinforrás eltávolításában a tápcsatornából.

Hatásmechanizmus

A muszkarin közvetlen (direkt) módon aktiválja az acetil-kolin muszkarin-receptorait, miután gyenge (nem-kovalens) kötésekkel hozzájuk kapcsolódik. Utánozza az acetil-kolin (paraszimpatikus és enterális [gyomor-bél] transzmitter*) hatásait a muszkarin-receptorokon. Ld. lejjebb: a muszkarin hatásai.

*[A vegetatív, más néven autonóm idegrendszer három részegységből áll: szimpatikus, paraszimpatikus, enterális. Az utóbbi, amelyet (helytelenül) gyakran nem említenek meg önálló egységként, nem része sem a paraszimpatikus, sem a szimpatikus rendszernek, bár hatnak egymásra. Az enterális idegrendszer a gyomor-béltraktus saját idegeinek összességét jelenti. Az acetil-kolin mindhárom rendszerben szerepet játszik, muszkarin-receptorok funkciói azonban a paraszimpatikus és enterális rendszerben a legfontosabbak. (Nézz utána: szimpatikus, paraszimpatikus, enterális idegrendszer...)

                Az acetil-kolin által közvetített folyamatokat kolinergnek nevezzük (kolinerg idegek, kolinerg ingerületáttevődés)].

A muszkarin-receptorok (nem számítva most a központi idegrendszert, ahol szintén megtalálhatók) többnyire a beidegzett szövet sejtjein (simaizmok, a szív sejtjei, mirigyhám-sejtek, az érbelhártya sejtjei; közös néven effektor = végrehajtó sejtek) helyezkednek el, és közvetítik az acetil-kolin hatásait. Emiatt a muszkarint neurotoxinnak (idegméregnek) nevezni jelentős túlzás, hiszen zömmel nem idegsejteken (neuronokon) fejti ki hatásait. A központi idegrendszerbe pedig a muszkarin kevéssé jut be.

[Valaki valahol (talán igen régen és hipotézis-szinten) fölvetette, hogy a muszkarin a kolinészterázok, ill. az acetil-kolinészteráz (az acetil-kolint nagy sebességgel lebontó, észterkötéseket hasító enzim) gátlása útján hat; ez indirekt receptorizgatást jelentene,a felszaporodó acetil-kolin útján. Bár a muszkarin hatásai tényleg hasonlóak a kolinészteráz-bénító vegyületekéihez, a fenti elképzelés téves, mégis a mai napig átveszik egyes leírások. Ismételjük: a muszkarin közvetlenül (direkt módon) izgatja a muszkarin-receptorokat. Az is igaz, ami több helyütt olvasható, hogy a fenti enzim nem bontja a muszkarint (amely egyébként nem is észter), és emiatt a muszkarin hatástartama jóval hosszabb az acetil-kolinénál, de ez egészen más dolog (a hatásmechanizmus szempontjából irreleváns).

(Két hatás hasonlósága nem jelenti azt, hogy ezek azonosak. Ezen az alapon azt is mondhatná valaki, hogy a muszkarin és az acetil-kolin egy és ugyanaz a vegyület, hiszen hatásaik nagy része azonos…)]

 

A muszkarin hatásai (egyben a mérgezés tünetei) és ezek mechanizmusai

# Nehézlégzés. Okai: (a) a légutak (vastagabb és vékonyabb bronchusok) simaizomzatának összehúzódása → a légúti ellenállás növekedése; (b) a nyákelválasztás (szekréció) növekedése a légutak nyálkahártyájában, ahol sok mikroszkópikus méretű mirigy található. A szekrétum szintén nehezíti a levegő áramlását. A muszkarin-receptorok a simaizom-, ill. a mirigyhám-sejteken helyezkednek el.

# Erős nyál-, ill. könnyfolyás, verejtékezés, orrfolyás. Oka: a nyál-, könny- és verejtékmirigyek sejtjeinek stimulációja. A gyomornedv-elválasztás is fokozódhat. A mechanizmus egyik jelentős eleme a Ca-ionok szintjének emelkedése az érintett sejtekben.

[Hányinger kapcsán egyébként is gyakori a nyálzás. Erős muszkarin-mérgezésben azonban a nyálelválasztás oly mértékben nőhet, hogy a nyál bőségesen folyik a szájból. Ez fontos diagnosztikus jel, akár a terápia hatásosságának megítélése szempontjából is.]

# Látászavarok, homályos látás. Oka a szemgolyó belsejében elhelyezkedő két simaizom összehúzódása. Ezek: a pupillaszűkítő izom és a szemlencse konvexitását növelő „sugárizom”. Főleg a távolra látás szenved zavart. (Nézz utána: akkomodáció...)]

# Szív. Legfeltűnőbb a szívfrekvencia (a pulzusszám) csökkenése (bradycardia). EKG-n emellett a pitvar-kamrai átvezetés lassulása, az átvezetési idő megnyúlása is látható. Oka: gátló jellegű muszkarin-receptorok aktiválása a szív bizonyos területein (elsősorban az ún. szinusz-csomóban, amely a szívfrekvencia legfőbb meghatározója, illetve a pitvar-kamrai csomóban, ahol az ingerület a pitvarokról a kamrákra terjed). A pitvari összehúzódások ereje is csökkenhet. Extrém esetben mindez oda vezethet, hogy a szív elégtelenül továbbítja a tüdőből beérkező vért, és emiatt tüdőbeli vérpangás és tüdővizenyő (-ödéma) alakulhat ki. Szívmegállás is létrejöhet.

# Érrendszer. Súlyos mérgezés kapcsán süllyedhet a vérnyomás. Ennek okai: (a) a fent említett negatív szívhatások; (b) az erek simaizomzatának elernyedése (értágító hatás). Az utóbbi hatás érdekes mechanizmusát csak a 20. sz. utolsó évtizedeiben tárták fel. A jelenségért felelős muszkarin-receptorok nem az erek simaizomzatán, hanem az érbelhártyán (endotel-sejtek) helyezkednek el. Az acetil-kolin és a muszkarin fokozza az endotelben folyó nitrogén-monoxid (NO) képződést. Az NO (amely gáz ugyan, de az adott körülmények közt vizes oldatban van jelen) átdiffundál az ér simaizomzatába, ahol a simaizom-sejtek elernyedését (relaxációját) váltja ki.

[Nobel-dij, 1998: Furchgott, Ignarro, Murad]

# Hányinger, hányás. Létrejöttükben (kivételképpen) a központi idegrendszer is szerepet játszik. Az agytörzs egy részében: a nyúltvelőben olyan terület található, ahol a vér-agy gát alig működik, így a vérben keringő bizonyos anyagok (így a muszkarin – és az általa a „periférián” felszabadított vegyületek is) hozzáférnek az itt elhelyezkedő „kemoreceptorokhoz”, amelyek további agyrészeket tudnak aktiválni.

[A hányás nem a gyomor összehúzódásának következménye (ahogy sokan hiszik), ellenkezőleg: a gyomor és a gyomorszáj elernyed, majd a hasizmok és a rekeszizom összehúzódása préseli ki a gyomortartalmat.]

# Hasmenés, gyomor- és bélgörcsök. Ezek a muszkarinnak mind „szisztémás”, mind helyi hatásai; a vérben és a béltartalomban található muszkarin a gyomor-bélhuzam simaizomzatának muszkarin-receptorait izgatja. A nyálkahártya hám-jellegű sejtjei is részt vesznek a folyamatban (fokozott folyadék-szekréció a vékonybél üregébe). A béltartalom továbbítása valamelyest gyorsul. Akaratlan székletürítés is előfordulhat.

[A muszkarin-receptorok nagyon erős stimulációja azonban már rontja a béltartalom továbbítását, mivel a bél izomzatán sok tartós spazmus alakul ki, és a gyűrű alakú záróizmok is folyamatosan összehúzódnak.]

# Húgyhólyag. A hólyag simaizomzatán is izgató hatású muszkarin-receptorok találhatók. Az izomzat tónusa nő, a vizeletürítés gyakoribb lesz. Inkontinencia is bekövetkezhet.

Nem biztos, hogy egy adott muszkarin-mérgezetten az összes fenti tünet megjelenik, de egy részük igen.

Kezelés

A rövid latencia miatt gyomormosásnak, aktív szén adásának lehet értelme. A többszöri hányás, a hasmenés is segít, ezért csillapításuk csak bizonyos esetekben célszerű. Hemodialízist nem szoktak alkalmazni. A folyadékháztartás rendezése (stb.) nem tér el a korábban említettektől. Természetesen szoros megfigyelés, monitorozás szükséges.

Atropin. Muszkarin-receptor blokkoló (ún. specifikus antagonista), így a muszkarin hatásait specifikus módon megszünteti, tehát e mérgezéstípusban antidotum. Alkalmazása azonban megfontolás kérdése. Enyhébb esetekben eltekinthetnek tőle, mivel a tünetek pár óra alatt, ill. egy napon belül úgyis megszűnnek, ráadásul az atropin-szerű gyógyszerek gátolják a hányást és a gyorsult bélmozgásokat, így a mérgezés elhúzódóbb lehet. Az atropin a húgyhólyag gátlása miatt hólyagkatéterezést is szükségessé tehet. Ha azonban komolyabb veszély lép föl (mint mondtuk, elsősorban a szív és érrendszer részéről), atropint adnak injekcióban vagy vénás infúzióban, gyakran ismételten (hatástartama ugyanis viszonylag rövid, néhány óra, ill. esetenként az optimális dózist is „titrálni” kell).

 

 

Rövid latenciával jelentkező mérgezés:

Pantherina/muscaria szindróma

Párducgalóca. A számos különbség ellenére néha összetévesztik a piruló és a szürke galócával, sőt nagyőzlábgomba-fajokkal is.

Légyölő galóca: különböző korú termőtestek

 

Légyölő galóca termőtesetek. Figyelem! A kalapbőrről a pettyek akár teljesen lemosódhatnak, ami elősegítheti a császárgalócával történő összetévesztést.

Fiatal légyölő galóca termőtestek. Az elvágás után megjelent légy a kalapbőr metszetét vette célba.

Viszonylag alacsony halálozású, de nem veszélytelen tünetegyüttes. Nevéből világos, hogy a párducgalóca (Amanita pantherina) és a légyölő galóca (Amanita muscaria) okozza. Az utóbbi faj már felmerült a muszkarin-mérgezéssel kapcsolatban. (A szintén érintett néhány rokon fajjal itt külön nem foglalkozunk.) A jelen szindróma jellemző tüneteinek többsége központi idegrendszeri eredetű: neurológiai, ill. mentális. A közrejátszó mechanizmusokról sok érdekes dolgot, részadatot ismerünk, de a folyamatok egymáshoz való kapcsolódása még eléggé homályos.

[Hogy a légyölő galóca muszkarint tartalmaz, az már a 19. sz. második felében ismeretessé vált. Az viszont fokozatosan derült ki (és szűkebb körben vált ismertté), hogy ennek a fajnak nagyon alacsony a muszkarin-tartalma. Elméletileg több kg légyölő galócát kellene elfogyasztani ahhoz, hogy tipikus muszkarin-mérgezés következzen be (de az egyéb toxinok hatása akkor is dominálna; a párducgalóca pedig jellemzően nem is tartalmaz muszkarint). Mindazonáltal sokan továbbra is a muszkarinnak tulajdonították a pantherina/muscaria szindróma tüneteit; az ellentmondás feloldására föltételezték, hogy a légyölő galóca „gomba-atropint”, azaz atropinszerű hatásokkal rendelkező anyago(ka)t is tartalmaz. Emlékezhetünk: a muszkarin az acetil-kolin muszkarin-receptorait izgatja, míg az atropin meggátolja mind az acetil-kolin, mind a muszkarin hatásait, mivel szintén a muszkarin-receptorokhoz kötődik, viszont akadályozza a receptorizgatók odakötődését (azaz tipikus receptor-blokkoló, antagonista). Indirekt bizonyítékként a „gomba-atropin” mellett felvetődött, hogy (a) a pantherina/muscaria szindróma tünetei közt előfordulnak a muszkarin-hatásra jellemző jelenségek is (pl. izzadás, pupillaszűkület – ám az esetek nagy részében a pupilla inkább tág, ekkor viszont atropin-szerű hatásról beszélnek; valószínűleg mindkét elgondolás téves), vagy pl. nyálzás éppúgy előfordul, mint szájszárazság; (b) az atropin és más muszkarin-receptor antagonisták magas dózisokban központi idegrendszeri, mentális tüneteket okozhatnak (extrém esetben akár kómát is), hasonlóan a gombamérgezéshez. Atropin-szerű hatással rendelkező anyagot azonban tudomásunk szerint azóta sem tudtak megbízhatóan kimutatni ezekben a gombákban. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a „gomba-atropin” fiktív fogalom. Emiatt azt sem helyeselhetjük, hogy a pantherina/muscaria szindrómát „antikolinerg” (azaz atropinszerű) tünetegyüttesnek nevezzék.]

[Megjegyzés: köztudott, hogy az egyes termőtestek méregtartalma mérgező gombáknál széles határok között mozoghat. Teljes biztonsággal nem zárható ki, hogy egyes termőtestekben az átlagosnál magasabb a muszkarin-tartalom, és igen ritkán enyhe muszkarin-hatások is kialakulnak (de, mint tudjuk, a muszkarin rosszul jut be a központi idegrendszerbe, így pl. a mentális tünetekért nem lehet felelős).]

A perifériás (értsd: nem központi idegrendszeri) tünetek egy része inkább úgy jön létre, hogy e galócák fő méreganyagai központi idegrendszeri támadáspontokon hatva aktiválják a paraszimpatikus és/vagy a szimpatikus rendszert (néha akár egyszerre vagy felváltva is), így a „végrehajtó” célszervekben acetil-kolin, ill. noradrenalin szabadul fel (a szimpatikus rendszer által stimulált mellékveséből pedig adrenalin kerül a vérkeringésbe). /Nézz utána: a mellékvesék velő-, ill. kéregállománya.../ (Példaképp: a noradrenalin és az adrenalin tágítja a pupillát, de egészen más mechanizmussal, mint az atropin.)

A légyölő, ill. párducgalóca fő méreganyagai

Az iboténsav, ill. származéka, a muszcimol (más nevei: panterin, agarin) kémiailag izoxazol-származékok. A szóban forgó két galócafaj mindkettőt tartalmazza. Szerkezetüket a 20. század közepén tisztázták. Az aminosav iboténsav dekarboxilációjával muszcimol jön létre, mind a gombákban (pl. szárítás során), mind az emberi szervezetben, de az iboténsav eliminációjának nem ez a fő útja (ld. lejjebb). Az egyéb ismert méreganyagok (a muszkarint is beleértve) valószínűleg nem vagy alig szólnak bele a mérgezés tüneteinek alakulásába.

[Mind az iboténsav, mind a muszcimol viszonylag jó vízoldékonysággal rendelkezik (bár lipidoldékonyságuk sem elhanyagolható), így többszöri forrázással e gombák méreganyagai elég hatásosan eltávolíthatók; vannak, akik ily módon elkészítve táplálékként fogyasztják a légyölő galócát* (a párducgalócát kevésbé). A mérgezést azonban 100%-ig kizárni így sem lehet. Elterjedt nézet szerint a kalapbőr eltávolítása is csökkenti a toxicitást, de mérések épp az ellenkezőjét mutatják; a bőrben (egységnyi tömegre vetítve) lényegesen kevesebb van a két méreganyagból, mint a kalap húsában (amelynek a bőr alatti rétege azonban gazdag méreganyagokban). Az iboténsav „hatásos dózisa” kb. 5-10-szer magasabb, mint a muszcimolé (azaz „gyengébb méreg”). Átlagos esetben egy termőtest elfogyasztása már bejuttatja a hatásos mennyiséget mindkét anyagból; a szárítmány (egységnyi tömegre számítva) még toxikusabb.

*Elméletileg tehát azok vannak nagyobb veszélyben, akik a légyölő galócát tévedésből fogyasztják (pl. császárgalóca helyett), mivel nekik „nincs okuk” a forrázásra. Természetesen hasonló a helyzet, ha a friss vagy szárított gombát szándékosan használják pszichés tünetek kiváltására. Nemcsak lenyelve („szájon át”), hanem elgőzölögtetve, tehát belélegezve is hatásos.]

A látszólag csekély szerkezeti különbség ellenére az iboténsav és a muszcimol receptor-szintű hatása nagyon eltér egymástól. Az iboténsav a glutamát (glutaminsav; aminosav jellegű ingerületátvivő anyag) egyik kationcsatornához kötött receptorát izgatja. A glutamát a központi idegrendszer legelterjedtebb izgató transzmittere, tehát a hatását utánzó iboténsav szintén izgatja azokat az idegsejteket, amelyek ezt a receptort sejtmembránjukon kifejezik. /Nézz utána: glutamát-receptorok/

A muszcimol a gamma-aminovajsav (GABA) – szintén ioncsatornához, de anion- (klorid-) csatornához kötött GABA_A-receptorait izgatja, így ez a vegyület a GABA (szintén aminosav-jellegű transzmitter, a központi idegrendszer legelterjedtebb gátló ingerületátvivő anyaga) hatását utánozza. (Erről a receptorról a gyromitra-szindróma kapcsán már beszéltünk.) Ne csodálkozzunk tehát a pantherina/muscaria szindróma tüneteinek sokféleségén!

[A glutamát-receptorok aktiválása kationoknak (főleg Na- és Ca-ionoknak) az idegsejtbe való beáramlását váltja ki, ami depolarizációhoz (a sejtmembrán külső és belső oldala közti potenciálkülönbség csökkenéséhez), a sejt ingerelhetőségének növekedéséhez, vagy akár akciós potenciál kiváltásához vezet. Épp ellentétes hatása van a GABA_A-receptorok aktiválásának: ez hiperpolarizációt vált ki, ennek következtében az ingerelhetőség csökkenését eredményezi. A GABA-t „utánzó” muszcimol szempontjából nem közömbös a receptorok alegység-összetétele sem. Ebbe a kérdésbe itt nem szeretnénk nagyon mélyen elmerülni; annyit talán érdemes elmondani példaképp, hogy azokon az (öt alegységből álló) GABA_A-receptorokon, amelyek a viszonylag ritka delta (δ) típusú alegységet is tartalmazzák, a muszcimol az átlagosnál nagyobb hatást fejt ki. Ilyen receptorokban viszonylag gazdag a halántéklebenyi agykéreg („hippokampális régió”), a kisagy és a talamusz. A fentiek azonban nem jelentik azt, hogy a muszcimol kizárólag ezeken az agyterületeken hatna.]

Egyszerű volna azt hinni, hogy a pantherina/muscaria-szindróma izgató jellegű (akár „pozitívnak” is nevezhető) tüneteiért, pl. az érzelem-, dühkitörésekért, mozgáskényszerért az iboténsav felelős, míg a gátló jellegű (negatív) tünetekért, pl. inaktivitás, alvás, sőt kóma) a muszcimol. Ez részben talán így is van, de a helyzet nem annyira egyszerű; pl. az esetleges hallucinációkat (nem létező dolgok érzékelése, valóságosnak gondolása) többnyire muszcimol-hatásnak tekintik. Márpedig ezeket nehéz volna „negatív” tünetnek minősíteni. Egy neves tudós kipróbálta magán a tiszta muszcimol és (persze más-más alkalommal) az iboténsav, valamint a légyölő galóca hatásait, és úgy találta, hogy a gombamérgezéshez a muszcimol hatásai hasonlítottak jobban. De tudomásunk szerint az ezzel kapcsolatos további emberi vizsgálatok igen korlátozott terjedelműek, és az eredmények nem egyértelműek. Ezért föltételezzük, hogy mindkét méreganyag részt vesz a tünetek kialakulásában.

Sajnos a pantherina/muscaria szindróma minden részlete nincs tisztázva (talán sohasem lesz; minden új adat a tudományban új kérdések sorát veti fel). Túl sokan nem is foglalkoznak vele manapság, ill. ha igen, akkor főleg az epidemiológiájával [Nézz utána: epidemiológia]. De hadd utaljunk csak egy ismert tényre: a központi idegrendszerben sok idegsejt (neuron) sok másikkal létesít kapcsolatot. Egy izgató (pl. „glutamát-erg”) neuron aktiválhat gátló sejtet is, és megfordítva: egy gátló, GABA-erg neuron létrehozhatja „a gátlás gátlását” is (gátló neuron gátlása)… Majdnem minden a „huzalozáson” (wiring) múlik. Ráadásul állatkísérletekben a mérgezésnek csak egyes tünetei reprodukálhatók (pl. a nyugtató, altató hatás, bizonyos magatartásváltozások), a tudati jelenségekről legföljebb sejtéseink lehetnek.

[Nemigen találhatók egyértelmű adatok arról, hogy a két méreganyag az agy mely részein fejti ki leginkább különböző hatásait. Ehhez többek közt olyan vizsgálatok volnának szükségesek, amelyekben kísérleti állatok az anyagokat (sőt akár gomba-kivonatot is) az agy különböző részeibe kapnának mikroinjekció formájában. Mindjárt az első nehézség az volna, hogy az állatokon a mentális hatások nem egyértelműek (a nyugtató hatást kivéve) – gondoljunk pl. a hallucinációra! Sok kutató adott altatott állatnak iboténsavat az agy különböző területeire mikroinjekció formájában, de ezekben a kísérletekben magas helyi koncentrációkat alkalmaztak, aminek célja bizonyos idegsejt-csoportok károsítása volt túlstimuláció útján /Nézz utána: excitotoxicitás/, tehát nem a gombamérgezés mechanizmusára irányultak (ilyen magas helyi koncentráció gombamérgezés kapcsán sohasem jön létre). A muszcimolra vonatkozó állatkísérletes mikroinjekciós adatok inkább a GABA-receptorok szerepére vonatkoznak különböző agyi folyamatokban; a gombamérgezésre nézve alig vonhatók le következtetések belőlük. A kísérleti technikák fejlődése majd (sőt részben már ma is) lehetővé teszi, hogy a különböző agyrészek válaszait „szisztémás adás” (nem központi idegrendszeri injekciók) után is vizsgálják – ha valaki ezt a szindrómát kívánná tanulmányozni. Lehetséges, hogy a légyölő galóca kábítószerként való térhódítása a kutatók figyelmét újra rátereli erre a szindrómára.]

Toxikokinetika

Nem minden részlete ismert. A mérgezés tartama általában 1-2 nap (irodalmi ritkaságnak tekintik azt az egy beteget, akin 10-napos kóma alakult ki légyölő galóca magas dózisának elfogyasztása után). Az iboténsav és a muszcimol bélből való felszívódásban aminosav-transzportmechanizmusok is szerepet játszhatnak. A muszcimol állatkísérletben vénás injekcióban adva kb. tízszer toxikusabb (tehát alacsonyabb dózisban kifejti a súlyosan mérgező hatását), mint szájon át adva. Ekkora különbség azonban még nem jelenti föltétlenül azt, hogy a bélből való felszívódás rossz, mivel az időviszonyok nagyon különböznek egymástól. Valójában nem tudjuk pontosan, hogy a két vegyület lenyelt mennyiségének mekkora hányada jut el a keringésbe, a vérben keringő mérgek mekkora hányada kötődik plazmafehérjékhez stb. A két gombafaj szárítmánya (elgőzölögtetve) belélegzés útján is hatásos. Nem találtunk adatokat arról, melyik méreganyag pontosan hogyan és milyen mértékben szívódik fel a tüdőből, de biztos, hogy van felszívódás. A két méreganyag nyilvánvalóan bejut az agyba (ezért szintén aminosav-transzportmechanizmusokat tesznek felelőssé).

Bár tudjuk, hogy az iboténsav részben muszcimollá alakul, emlősben iboténsav injekciós adása után főleg iboténsav, és csak kevés muszcimol ürül a vizelettel. Átlagos adagok mellett az iboténsav kiürülése a vérből néhány órát vesz igénybe, de a vegyület bizonyos szövetekben, szervekben tovább jelen lehet (tárolódás). A beadott muszcimol szintén főképp változatlan formában ürül a vizelettel. (Viszont az agyszövetben a muszcimol átalakítása, deaminációja meglehetősen intenzív. Nem világos, hogy a metabolitok mekkora szerepet játszhatnak a tünettanban.) Az iboténsav és a muszcimol kimutatása a vérplazmából és a vizeletből nem rutineljárás.

A vesén át való kiválasztás eredményeképpen a légyölő vagy párducgalócát fogyasztott emlős vizelete rendelkezhet a tipikus hatásokkal.

A pantherina/muscaria szindróma tünetei

A tünetek természetesen függenek a bevitt méregmennyiségtől, de (és ez gyakorlatilag minden kábítószerre, ezen belül leginkább a hallucinogénekre nézve igaz): függenek az előzetes tapasztalatoktól, elvárásoktól is. Akik szándékosan, ismételten idézik elő a mérgezést, számos tünetet kellemesnek, érdekesnek, misztikusnak találhatnak, más tüneteket pedig kevésbé ijesztőnek, mint azok az emberek, akiken véletlenül alakul ki a szindróma. A legsúlyosabb tünetek persze mindenkinél életveszélyesek (dokumentált halálesetek azonban igen ritkák). Az esetleírásokból, beszámolókból az alábbi tünetek olvashatók ki (nagyjából súlyossági sorrendben):

# megváltozott közérzet, idegenszerűség-érzés, fejfájás, fülcsengés. Egyeseken   mindjárt kezdetben nyugtató hatás jelentkezik

# hányinger (az esetek egy részében)

# zavartság, enyhébb mozgási rendellenességek (pl. kisebb-nagyobb izomcsoportok        ismételt rángása), enyhe részegséghez hasonló tünetek

# túl élénk színérzékelés, a tér- és időérzékelés megváltozása, „testképzavar”

# félelemérzés, szorongás, pánik, fáradtságérzet

# mozgáskényszer, esetleg szóbeli (verbális) és/vagy tettleges agresszivitás

# szapora szívverés (tachycardia), esetleg szívritmus-zavarok, változó vérnyomás

# a testhőmérséklet kóros mértékű változásai (↑/↓)

# tájékozatlanság térben és időben

# illúziók (valós jelenségek téves interpretációja), téveszmék, a tudat „kitágulása”

# hallucinációk (látási, hallási, tapintási stb.; föntebb már definiáltuk)

# mozgásszegénység, aluszékonyság, de esetenként akaratlan izommozgások, sőt görcsök

# súlyos esetben mély kóma (az utóbbit a phalloides-szindróma kapcsán definiáltuk)

# A heveny tünetek lezajlása után általában alvás következik. Ébredéskor egyesek          „újjászületés-érzésről” számoltak be.

 

Kezelés

Tekintettel a rövid latenciaidőre, gyomormosást általában végeznek, majd aktív szenet adnak. Eszméletlen betegen gyomormosást csak légcső-tubus behelyezése (intubálás) után hajtanak végre. A folyadékháztartás rendezése ebben a mérgezéstípusban is fontos. A beteget sokoldalúan megfigyelik („monitorozás”). Amennyire lehetséges, az esetleges egyéb okokat kizárják.

Specifikus antidotum nincs*; az esetleges gyógyszeres kezelésről a veszélyesnek ítélt tünetek alapján dönt az orvos. Erős izgatottság, agresszív viselkedés vagy éppen súlyos pánik esetén nyugtató hatású gyógyszerek többféle típusa jön számításba. Epilepszia-szerű görcsök esetén gyorsan ható antiepileptikumot használhatnak, természetesen mindezt injekcióban, többnyire intravénásan. (A megfigyelt tünetek alapján történő kezelést „tüneti kezelésnek” hívják.) Elégtelen spontán légzés esetén gépi lélegeztetést alkalmaznak. Enyhébb esetekben a gyakorlott klinikai toxikológus úgy dönthet, hogy a beteg csak aludja ki magát (megfigyelés mellett), amúgy a kezelés a folyadékháztartás rendben tartására korlátozódik.

*Bár létezik számos glutamát- és GABA-receptor antagonista, ezek nagyon toxikusak, a szindróma kezelésére nem használhatók. Mind a glutamát, mind a GABA a központi idegrendszer nagyon sok funkciójában fontos szerepet játszik, ezért az antagonisták túl sok és mélyreható hatással rendelkeznek.

A pantherina/muscaria szindróma többnyire maradéktalanul elmúlik. Ez is azt bizonyítja, hogy tartós idegsejtkárosodás általában nem következik be (v.ö. az iboténsav magas koncentrációinak fent említett tartós sejtkárosító hatásával). Elme- ill. idegbetegséget a szindróma valószínűleg nem vagy ritkán okoz. Ugyanakkor rohamokban jelentkező fennálló elmebetegségek epizódját („zajlás”, „Schub”) esetleg kiválthatja.

Általában úgy tartják, hogy atropin-szerű (antikolinerg) gyógyszerek a szindróma kezelésében kerülendők még akkor is, ha paraszimpatikus izgalmi tünetek észlelhetők. Ezek a gyógyszerek ugyanis – mint már utaltunk rá – többnyire maguk is rendelkeznek mentális hatásokkal. (Léteznek ugyan az agyba rosszul bejutó antikolinerg szerek, de nem találtunk utalást arra, hogy erre a célra használnák őket).

[Megesik, hogy a mérgezett zavartan kommunikál vagy kómában van, a kísérő tájékozatlan, a kórelőzmény nem világos; ilyenkor a diagnózis felállítása nehéz lehet és késhet, tekintettel arra, hogy hasonló tüneteket számos más tényező, betegség is létrehozhat. Ez a szakszerű kezelés egyes elemeit késleltetheti. Ha szándékos használatról van szó (abúzus), több szer egyidejű bevitele sem ritkaság (ez elég általános jelenség az addiktológiában).]

 

További megjegyzések (a hatásmechanizmusokról és egyebekről)

# Miért légyölő? Elterjedt népi felhasználás (hiszen az angol, a német, francia stb. elnevezés – és a nemzetközi név is – a légyre utal), hogy a beáztatott gombaszeleteket a legyek irtására, de legalábbis elkábítására használják, vagyis inkább használták. A rovarok megmérgezése önvédelmi mechanizmus lehet a gombák részéről. A rovarellenes hatásért felelős (gátló jellegű!! – eddig még nem említett) glutamát-receptor a gerinctelenek körében elterjedt, de a legtöbb gerinces állatban nem található meg. Más, kevésbé toxikus vegyületek a gombához csalogatják a rovarokat, amelyek aztán (valószínűleg) iboténsav-mérgezést szenvednek.

# Vannak adatok arról is, hogy a muszcimol a GABA másik alapvető receptortípusához, a nem ioncsatornához kapcsolt GABA_B receptorhoz is kötődik. Alapvetően ez a receptor is gátló hatásokat hoz létre a neuronokon. E jelenség fontosságát nem ismerjük. Mások szerint a muszcimol alig kötődik a GABA_B receptorhoz*, viszont hat a GABA_C receptoron, amelynek „működési elve” a GABA_A-éhoz hasonló, de sokkal ritkább annál.

[*Ilyen eltérések különböző munkacsoportok eredményei közt elég gyakoriak. Okuk leggyakrabban eltérő állatfajok, fajon belüli törzsek, továbbá némileg eltérő metodika alkalmazása. Az eredmények eltérése lehet kvantitatív, de esetenként kvalitatív is.]

# Az iboténsav (legalábbis gerinceseken) a glutamát ún. NMDA-receptorán hat elsősorban.

# A „varázsgombákból” származó hallucinogén, a pszilocin (ld. ott) mai tudásunk szerint a szerotonin nevű biogén amin egyes receptorain hat. Az iboténsav és a muszcimol közvetlenül nem kötődik szerotonin-receptorokhoz. Ugyanakkor az általuk elindított hatás-sorozatban, „kaszkádban” szerotonint felszabadító („szerotonerg”) neuronok is részt vehetnek.

# Hallucináció sokféle kóros állapotban is létrejöhet (agyi károsodások, kábítószermegvonás, magas láz, vakság, bizonyos elmebetegségek stb.); ezek mechanizmusaiban lehetnek hasonló, de eltérő elemek is. A hallucináció jellegének (pl. látási hallucinációk) megfelelő agyrészletek aktivitást mutatnak, némileg hasonlóan az éber állapothoz.

# Bizonyos hatásai lehetnek a légyölő galóca kalapbőr piros színét adó pigmentnek is (egy iboténsav-származék), de erről alig tudunk valamit.

# A légyölő galóca valamilyen okból halmozza magában a vanádiumot, de ennek a tipikus mérgezési tünetekhez valószínűleg nincs köze.

# Vannak szerzők, akik szerint a légyölő és párducgalóca mérgezése közt van annyi különbség, hogy különválasszuk a kettőt (muscaria-szindróma, pantherina-szindróma). Ezzel az elgondolással viszonylag kevesen értenek egyet.

# Adatok vannak arról, hogy a kutyák szívesen fogyasztják a légyölő galócát a természetben. Halálos mérgezés is előfordult. Nem valószínű, hogy a mentális hatásokat keresnék; egyesek szerint a gomba halszagú.

# Az északi elterjedésű, a párducgalócához hasonló megjelenésű barna galócáról (Amanita regalis) alig található adat az orvosi szakirodalomban. Úgy tűnik, mérgezést okozhat, amely hasonló a párducgalóca-mérgezéshez.

A „varázsgombák” termesztését, kereskedelmét, birtoklását sok országban egyre inkább kontrollálják, ill. tiltják. Ez a légyölő galóca felé tereli azoknak a figyelmét, akik „megváltozott tudatállapotot” kívánnak létrehozni. Párducgalócát ritkábban használnak. Ezeket a galócákat nemigen lehet termeszteni, viszont (főleg az északi féltekén) helyenként bőven rendelkezésre állnak a természetben. Szárítmányuk viszonylag hosszú ideig eltartható.

Újra és újra fölvetődik, hogy a hallucinogének (köztük a hallucinogén gombák is) hasznosak lehetnek neurológiai és/vagy pszichiátriai betegségek kezelésében, esetleg diagnosztizálásában. Jelenleg úgy tűnik, hogy a tárgyalt két galócafaj méreganyagai talán inkább néhány neurológiai kórképpel kapcsolatban nyerhetnek majd felhasználást.

 

 

 

 

Rövid latenciaidejű gombamérgezés

Psilocybe-szindróma (pszilocibin/pszilocin-mérgezés)

A Psilocybe nemzetség meglehetősen közismert, bizonyos fajai „varázsgombák” („magic mushrooms”) néven is. Ezek a „hallucinogén gombák” a Psilocybe (badargombák) nemzetségén kívül megtalálhatók még, a trágyagombák (Panaeolus), a csengettyűgombák (Pluteus) és a susulykák (Inocybe) nemzetségeiben is. Mérgezés létrejöhet véletlen elfogyasztásuk, ill. kábítószerként való alkalmazásuk kapcsán. Kísérletek vannak a hatóanyag (méreganyag) gyógyászati alkalmazására is; ennek során a tüneteket szándékosan idézik elő, kontrollált körülmények között. Bizonyos Psilocybe-fajokat (pl. Psilocybe cubensis, P. mexicana) termesztenek is, és a szárítmányt kábítószerként árulják, ill. használják (tipikusan fiatal férfiak).

            [Hazánkban csak néhány mérgező hallucinogén faj fordul elő a természetben: szerb badargomba (Psilocybe serbica), hegyes badargomba (Psilocybe semilanceata), sötétszélű trágyagomba (Panaeolus cinctulus), zöldülő csengettyűgomba (Pluteus salicinus), zöldpúpú susulyka (Inocybe corydalina), zöldülőtönkű susulyka (Inocybe aeruginascens), a fajt magyar kutató írta le 1968-ban magyarországi termőhelyről.]

            A „varázsgombák” méreganyagai a pszilocibin (psilocybin) és a pszilocin (psilocin) nevű alkaloidok. A pszilocibin a szervezetben biotranszformáció (egy foszfát-csoport enzimatikus lehasítása) révén a hatásosabb pszilocinné alakul. Pszilocin a hallucinogén gombákban is található; aránya a pszilocibinhez durván 0,1 és 1 közt van a különböző gombafajokban. Mindkét vegyület dimetil-triptamin származék; szerkezetük hasonló az ingerületátvivő anyag szerotoninéhoz, aminek mai tudásunk szerint hatástani következményei vannak. A pszilocin ugyanis izgatja (aktiválja) a szerotonin bizonyos receptorait. A pszilocibin is hatásos, de jóval gyengébb receptorizgató, mint a pszilocin. (Sok más hallucinogén anyag, pl. az LSD hatása valamilyen módon szintén kapcsolatba hozható a szerotonin-receptorokkal, de a pontos hatásmechanizmus még tisztázásra szorul.)

          [A szerotonin (5-hidroxi-triptamin) – egyéb funkciói mellett – központi idegrendszeri ingerületátvivő (neurotranszmitter), ill. az ingerület-átvitelt befolyásoló (moduláló) anyag. Hatásait emlősben (az altípusokat is beszámítva) 14 ismert receptoron fejtheti ki. Ezek között egy ionotróp receptort találunk (5-HT₃ – ezen a pszilocin gyakorlatilag hatástalan), a többi metabotróp receptor (ld. korábban), de az utóbbiak többféle jelátviteli útvonalat aktiválnak. Így a szerotonin mind izgató, mind gátló hatásokat kifejthet a központi idegrendszerben, pl. serkentheti vagy gátolhatja más transzmitterek fölszabadulását. (Szakmai körökben elterjedt jellemzés szerint a szerotonin rengeteg idegi folyamatban részt vesz, de semelyikért sem felelős döntő mértékben.) Csak néhány példa: a hangulat, közérzet, tanulás, étvágy, alvás stb. szabályozásában szerepet játszanak szerotonint kibocsátó idegsejtek, idegvégződések.

             A receptorkötődést, ahol lehet, klónozott emberi receptorok segítségével vizsgálják, mivel e tekintetben is különbségek vannak fajok közt. Újabban kiderült, hogy a pszilocin számos szerotonin-receptorhoz, továbbá dopamin-receptorhoz is kötődik, hasonló, sőt valamivel nagyobb affinitással, mint a korábban favorizált 5-HT_2A receptorhoz. Ez azonban nem zárja ki az utóbbi receptor fontos szerepét a pszilocin-hatásban. További in vivo emberi vizsgálatok volnának szükségesek a kérdés tisztázásához. Ez manapság – amikor a pszichiátria újra érdeklődést mutat a pszilocibin/pszilocin gyógyászati alkalmazása iránt – nem lehetetlen.

             A glutamát (ld. korábban: pantherina/muscaria szindróma) és újabban a „brain-derived neurotrophic factor” (BDNF) is vizsgálat tárgya, mint a pszilocin-hatás közvetítői. Ezek a mechanizmusok együttesen fejthetik ki hatásukat. Számos más folyamat szerepe is fölvetődött. Sokan úgy gondolják, hogy végső soron (az eseményláncolat végén) a glutamát-felszabadulás és -hatás fokozódása kulcsfontosságú a pszilocin-hatások közvetítésében.]

            Bár a hallucinogén gombák és a tiszta pszilocibin vagy pszilocin sok országban (köztük hazánkban is) tiltólistán van, engedélyezett klinikai vizsgálatok folynak a pszilocibin esetleges terápiás felhasználásával kapcsolatban. Biztató eredményekről számoltak be depresszióban, más pszichiátriai kórképekben és az addiktológiában, de a nagy beteganyagon végzett klinikai farmakológiai vizsgálatok még váratnak magukra.

A Psilocybe-szindróma tünetei

            Pszilocibin (vagy gomba) szájon át történő bevitele után kb. fél órával jelentkeznek az első tünetek. (Szándékos bevitelnél az általában használt adag kb. 1-5 g szárítmány.) A hatás maximuma többnyire 60-90 perccel a bevétel után következik be. A tünettan meglehetősen hasonló a pantherina/muscaria szindrómáéhoz. Amit a szándékos használók keresnek, az a misztikus élmény, extázis, a tudat „kiszélesedése”, az érzékelés megváltozása (tér, idő), érdekes látási hallucinációk. Eufória /nézz utána…/ – olyan értelemben, mint pl. a heroin-használóknál – nemigen fordul elő, de a kívánt hatások együttesét számos szerző eufóriaként írja le. Állatkísérletekben mindenesetre nincs „önadagolás” /nézz utána…/. A valószínűtlenség-érzetet (derealizáció), ill. elszemélytelenedést (deperszonalizáció) egyesek érdekesnek, mások kellemetlennek találják. További (ezúttal többnyire nem kívánatos) hatások: vérnyomás-emelkedés, szapora pulzus, szívritmuszavarok, fejfájás, látászavarok, gyomorpanaszok (gombától gyakrabban, mint tiszta pszilocibintől), szédelgés, gyengeség, az izomkoordináció zavara, remegés, esetleg: a testhőmérséklet emelkedése, mozgáskényszer (de kezdetben gyakran álmosság), téveseszmék (részben paranoid jelleggel – nézz utána), pánik, ijesztő tartalmú hallucinációk, ritkán görcsroham. A pupilla tág lehet. Súlyos kóma előfordul, de ritka. Vesekárosodásról szintén kevés dokumentált esetet ismer a szakirodalom. (Persze nem minden mérgezett kerül orvoshoz.) Több szer egyidejű használata gyakori jelenség; ilyenkor a tünetek spektruma és súlyosságuk természetesen megváltozik.

            Az előzetes tapasztalatoknak, elvárásoknak itt is szerepük van. A véletlen mérgezettek általában megijednek a központi idegrendszeri hatások felléptekor. Bizonyos pszichés hatások emberben radiológiailag kimutatható változásokkal járnak együtt /nézz utána: fMRI/. Eltérések mutatkoznak a talamusz (thalamus; a „köztiagy” jelentős részét kitevő kéreg alatti agyrészlet) és az agykéreg funkcionális kapcsolatában. /Nézz utána: prefrontális agykéreg/

A pszilocibin-mérgezés lefolyása egyénenként és a körülményektől függően különböző lehet. A tünetek, panaszok általában megszűnnek 24 órán (legtöbbször kb. 6 órán) belül. Ritka, de létezik a hosszasan fennálló érzékelési zavar („hallucinogen persisting perception disorder”).

„Átlagos” adagok mellett a toxicitás alacsony. Indirekt számítások szerint a vegytiszta pszilocibin halálos adagja emberben 6 gramm körül lehet, ami kb. 10 kg friss gombának felelne meg. Mint a hallucinogéneknél és más kábítószereknél általában: indirekt veszélyektől tartani kell (baleset, ill. öngyilkosság, rémísztő „utazás”). (A hallucinogén anyagoknál előfordulhat, hogy a hatásuk alatt álló ember leveti magát a magasból, abban a hitben, hogy tud repülni.) Mint a pantherina/muscaria szindróma, a Psilocybe-szindróma is ritkán okoz elmebetegséget, de a fennálló szkizofréniát súlyosbíthatja, epizódot („Schubot”) provokálhat.

A „varázsgombák” tartós használata pszichés változásokhoz vezethet.

 

 

Rövid latenciaidejű gombamérgezés

(Típus: „alkohollal együtt fogyasztva mérgező”)

Coprinus-szindróma

(acetaldehid-szindróma, antabuse-reakció, diszulfirám-szerű reakció)

Ebben a témában (egyebek közt) sok farmakológiai összefüggést találunk. A nevezett tünetegyüttest a tintagombák (Coprinus) rokonságának számos tagja kiválthatja, de gyakorlati szempontból a ráncos tintagomba (régebben: Coprinus atramentarius, jelenlegi neve Coprinopsis atramentaria) a legjelentősebb. Utána a felsorolásokban a kerti tintagomba (régebben: Coprinus micaceus, jelenlegi neve: Coprinellus micaceus) következett gyakorisága folytán, de ezt a fajt újabban veszélytelennek tartják. A népszerű gyapjas tintagomba (Coprinus comatus) és alkohol egyidejű fogyasztása nem okoz problémát.

[Pontosabban: a kerti és a gyapjas tintagomba tartalmaz némi koprint (a ráncos tintagomba koprin-tartalmának kb. ¼-ét egységnyi tömegre számítva), de a mai felfogás szertint veszélytelenül fogyaszthatók. Hasonló mennyiség található a sereges tintagombában, amelyet azonban apró mérete miatt nem szoktak fogyasztani, és a nem ehető harkály tintagombában is. Magasabb az ezüstszálas tintagomba (Coprinopsis insignis) és a csúcsoskalapú tintagomba (Coprinopsis acuminata) koprin-tartalma; ezek feltételesen ehető gombák (az alkohol kerülendő).

Más gombafajok (bizonyos tölcsérgomba-*, tinóru-, őzlábgomba-fajok stb.) szintén gyanúba kerültek, azaz egyes források szerint ilyen tünetegyüttest hozhatnak létre, az adatok azonban gyakran nem megbízhatók. Kimutatták (1994), hogy a sokak által kedvelt változékony tinóru (Suillellus luridus) nem tartalmaz koprint. Fogyasztása minden valószínűség szerint nem provokál acetaldehid-szindrómát.]

Vissza a ráncos tintagombához: ez a gyakori faj feltételesen fogyasztható; a feltétel az, hogy ne kerüljön interakcióba alkohollal. Problematikus anyaga, hatóanyaga (méreganyagnak nehéz volna nevezni) a koprin. A koprint a 20. század második felében izolálták, hatásmechanizmusát pedig 1979-ben tisztázták. A koprin aminosav, amely egy ciklopropil-csoportot is tartalmaz. Utóbb kiderült, hogy a koprin „pro-drug”, amelynek metabolitja: egy szubsztituált ciklopropán (1-aminociklopropanol) közvetíti a hatást. Ez a vegyület enzimgátló: kovalensen, de reverzíbilisen kötődik az aldehid-dehidrogenáz enzim aktív helyéhez.

Acetaldehid-szindróma

A coprinus-szindróma végső soron acetaldehid-szindróma; a tüneteket acetaldehid okozza. Az acetaldehid nem a gombából származik, hanem az elfogyasztott alkoholból (etanolból) keletkezik, annak oxidációs terméke. (Ezért írtuk, hogy a koprin aligha nevezhető gombaméregnek.) Számos alkohol lebontási útvonala: alkohol → aldehid → szerves sav. Az etanol esetében acetaldehid és ecetsav keletkezik:

CH₃-CH₂-OH → CH₃-CHO → CH₃-COOH

Az acetaldehid jóval toxikusabb, mint az ecetsav, azonban az etanol → acetaldehid átalakulás lassúbb, mint az acetaldehid → ecetsav átalakulás. Tehát alaphelyzetben az előbbi a metabolikus útvonal „sebességmeghatározó” (ang.: „rate-limiting”) lépése. A katalizáló enzim neve: alkohol-dehidrogenáz. Ha egy vegyület, jelen esetben a koprin-metabolit gátolja a második lépést katalizáló aldehid-dehidrogenáz enzimet, a második lépés válik sebesség-meghatározóvá. A szövetekben acetaldehid szaporodik föl.

Tünetek

Hányinger, hányás, hasfájás, fémes szájíz, az arc kipirulása, foltosság vagy kipirulás a törzsön és a végtagokon, lüktető fejfájás, szédelgés, esetleg szédülés, „hangyamászásérzés” (bizsergés) a bőrön, zavartság, alacsony vérnyomás, szapora szívverés (tachycardia), erős szívdobogásérzés, esetleg szívritmuszavar, mellkasi (szegycsont mögötti) fájdalom, indokolatlan izzadás, esetleg légszomj.

A tünetek, panaszok (amelyeknek intenzitása az elfogyasztott alkohol mennyiségétől is függ) általában elmúlnak egy vagy néhány órán belül (de ismételt alkoholfogyasztás után megismétlődnek, akár 2 nap múlva is). Látható, hogy a tünetek nem kifejezetten specifikusak. A gombás étel, valamint a röviddel az alkoholfogyasztás után megjelenő tünetek nyomra vezethetik az észlelőt.

[Egyes források megemlítik, hogy a ráncos tintagombát felhasználták alkoholisták leszoktatására. Manapság azonban alkalmasabb szerek is rendelkezésre állnak (ld. lejjebb).]

Kinetikai megfontolások az időviszonyok érzékeltetésére

[Az etanol gyorsan és jól felszívódik a gyomor-béltraktusból. A felszívódás szinte azonnal megkezdődik; az alkohol csúcskoncentrációja a vérben hamarabb kialakul tömény, mint híg alkoholos italok elfogyasztása után. Normális esetben a véralkohol-szint ezután egyenletesen süllyed; egészséges felnőtt férfi szervezete kb. 7-10 gramm etanolt távolít el (eliminál) óránként. Az elimináció döntő részben metabolizmus útján történik a májban (ld. följebb), tehát sebességét az alkohol-dehidrogenáz aktivitása szabja meg. Létezik egy másik oxidációs rendszer is („nem-specifikus oxidázok” – /Nézz utána…/), de átlagos mennyiségű alkohol bevitelénél ez kisebb jelentőségű. Kis mennyiségű alkohol a vizelettel, a tüdőn át(!), sőt a verejtékkel is eliminálódik. Az óránkénti kb. 7-10 g etanol lebontása alapján hozzávetőlegesen megbecsülhetjük, mikorra következik be a teljes elimináció. Ha ez idő alatt koprin kerül a vérbe, fölléphet az acetaldehid-szindróma.]

A koprin toxikokinetikájáról kevés adatot találtunk, de nyilvánvaló, hogy legalábbis egy része felszívódik a tápcsatornából, föltehetően a belekből. Az elimináció idejét az emésztőrendszer határozza meg; gombamaradványok több napig is megtalálhatók a bélben, főleg a vastagbélben. A vastagbél normális esetben jelentős keverőmozgásokat végez; a székletben több nappal korábban elfogyasztott táplálék maradványai is jelen vannak. Koprin-tartalmú étel fogyasztása után tehát akár még 72 órával is felléphet a reakció, ha az illető alkoholt fogyaszt. Ha az alkoholt a gombás étkezés alatt vagy előtt itta, a reakció késéssel jelenhet meg (akkor, amikor a koprin felszívódása megkezdődött; az alkohol már jelen van a vérben). Ezt a gyomorürülés sebessége is befolyásolja, mivel a koprin felszívódása föltehetően főleg a vékonybélből történik (de a vastagbélből való felszívódás sem elhanyagolható; ld. fent).

[Tehát a gombát tartalmazó béltartalom, fogalmazzunk így, az „elnyújtott hatóanyag-leadású (retard) készítményeket” utánozza; a koprin szöveti szintjének alakulását nem (ill. kevésbé) a vegytiszta koprin toxikokinetikai jellemzői határozzák meg.]

Kezelés

Mást, mint megfigyelést, tüneti kezelést ritkán alkalmaznak, szükség esetén a folyadék- és ionháztartás rendezésére kerül még sor. Elvben hasznos a gyomormosás, aktív szén és a hashajtás; ez utóbbiak inkább az átlagnál erősebb reakció esetén jönnek számításba. Ritkán használt lehetőségek: az alkohol-dehidrogenáz gyógyszeres gátlása (lassítja az acetaldehid képződésének ütemét) és a hemodialízis (mind az alkohol, mind az acetaldehid dializálható); ezek csak extrém súlyos esetben jönnek szóba. A coprinus-szindróma halálozása nagyon alacsony, de néhány esetet említ a szakirodalom.

[Diszulfirám (Antabuse, Antabus, Antaethyl és más gyári fantázianeveken)

Az Antabuse gyógyszer-fantázianév – az antabuse-reakció kapcsán – annyira közismertté vált, hogy köznévként is használják. Tudjuk, hogy alkoholisták leszoktatására használatos, bár az utóbbi időben veszít népszerűségéből az addiktológusok (alkohológusok) körében. Valamivel erősebben gátolja az aldehid-dehidrogenázt, mint a koprin. A 20. század 40-es, 50-es éveitől kezdve használják alkoholisták kezelésére; alkohollal együtt alkalmazva fellép az acetaldehid-szindróma. Ez ún „averzív” megközelítés a leszoktatásban. A kezelés történhet szájon át, de gyakori a készítmények bőr alá való beültetése (implantációja) is. Egyes források szerint a diszulfirám más kábítószerekről való leszoktatásban is hasznos lehet, sőt nem-addiktológiai betegségekben is próbálkoznak vele. Mechanizmusa, ill. hatásossága ilyen felhasználásban bizonytalan.

Sokak nézeteivel ellentétben a diszulfirám nem veszélytelen. Egyrészt az acetaldehid-reakció túl erős lehet, másrészt a diszulfirám alkohol nélkül is mutat bizonyos toxicitást.]

A diszulfirám-alkohol interakciót a kórelőzmény hiányában nem mindig egyszerű felismerni az észlelő orvosnak; ez a Coprinus-szindrómára is érvényes.

*[Alkohollal együtt valószínűleg hasonló reakciót hozhat létre a duzzadttönkű tölcsérgomba (Ampulloclitocybe clavipes) is, de „hatóanyaga” nem a koprin.]

 

 

Rövid latenciával jelentkező tünetegyüttes

Paxillus-szindróma

Begöngyöltszélű cölöpgomba

 

Meg kell mondanunk: ennek a szindrómának nem sok farmakológiai vetülete van, mindazonáltal szeretnénk kitérni néhány immunológiai fogalomra, annál is inkább, mivel túlérzékenységi reakciók gyógyszerekkel szemben is fölléphetnek (igaz, gyakran nem ugyanazzal a mechanizmussal folynak le, mint ami a Paxillus-szindróma hátterében áll).

A begöngyöltszélű cölöpgomba (Paxillus involutus) által okozott tünetegyüttes nem mérgezés, hanem immunológiai reakció, amelynek egyik legfontosabb jelensége az immunhemolízis (a vörösvértestek túlérzékenységi alapon létrejövő szétesése, nemegyszer halálos következményekkel). A fenti, kellemes ízű gombát egyesek fogyasztják, ismételten is. Mindazonáltal az „n + 1-edik” fogyasztás után bekövetkezhet a Paxillus-szindróma, mivel időközben antitestképződés jött létre (szenzibilizáció), ill. olyan fokot ért el, ami már súlyos reakciót eredményez. (Olyan eseteket is leírtak, ahol a súlyos reakciót egy vagy több enyhébb előzte meg a gomba korábbi fogyasztása kapcsán.)

[A gomba lehetséges (potenciális) veszélyességére többek közt az az eset hívta fel a figyelmet, amikor (1944-ben) a német gombatudós Julius Schäfferen – aki természetesen jól azonosította a P. involutust – jelentkezett a Paxillus-szindróma a gomba fogyasztása után. Schäffer több mint 2 hét után (kedvezőtlen külső körülmények közt) belehalt a reakcióba, miközben asztaltársa tünetmentes maradt. A gombát ma egyértelműen „mérgezőnek” (vagyis inkább életveszélyesnek) tartják. Bár a P. involutus kísérletes körülmények közt (inkább nyersen) mutat gyenge akut toxikus hatást (talán involutin-tartalma révén), semmi bizonyíték nincs arra, hogy ennek köze volna az immunreakcióhoz. A szindrómáért felelős antigén/antigének továbbra is ismeretlen(ek).]

                        [Itt jegyezzük meg, hogy – bár az antitestképződést kiváltó molekulák leggyakrabban nagy molekulatömegűek (fehérjék, mukopoliszacharidok, mukoproteinek), és sokan automatikusan feltételezik, hogy a Paxillus-szindrómában érintett gomba-antigén is nagy molekula, ez nem teljesen biztos. Mint egyes gyógyszerekkel szembeni allergia is mutatja, viszonylag kis molekula is lehet immunogén, de ehhez hordozófehérjéhez (carrier) kell kötődnie a testünkben (az előbbit hapténnek nevezzük). Ez a komplex már kiváltja antitestek képződését. Ezután az antigén-antitest reakciót már maga a haptén ki tudja váltani (carrier nélkül). (Megjegyzendő, hogy a haptén lehet nagyobb molekula is, a lényeg az, hogy önmagában nem, csak hordozófehérjéhez kötődve immunogén.) A specifikus antitestek az ún. adaptív immunrendszer részei, amelyet megkülönböztetünk az ún. veleszületett immunválasztól. Az antitesteket a nyiroksejtek (limfociták) egy típusa termeli.]

A Paxillus-szindróma tünetei és mechanizmusuk 

1. Gyomor-bél fázis. Hiányozhat is. Tüneteit itt már nem szükséges leírni; ld. pl. phalloides-szindróma. Ez a fázis azonban a Paxillus-szindrómánál általában kevésbé heves, mint a phalloides-szindrómánál.

2. Az immun-mechanizmus aktiválódásának kezdeti tünetei és panaszai: fejfájás, borzongás, hőemelkedés, láz, gyengeségérzet. Ezek után, vagy ezekkel kb. egyidőben megjelenhetnek a vörösvértest-károsodás első tünetei: sápadtság, fokozódó izomgyengeség, szapora szívverés, légszomj, szegycsont mögötti és/vagy háttáji fájdalom. Sárgaság jelentkezik, a vizelet sötétté válik.

                [A szindróma első tünetei, panaszai (fejfájás stb.) nagyon sok olyan betegségben felléphetnek, ahol az immunrendszer aktiválódik. Ezt mindnyájan tapasztalhattuk már. A különböző immunsejtek mediátoranyagokat szabadítanak fel; az ilyen anyagok kísérletes injekciója hasonló tüneteket produkál. Az egész mechanizmus még nincs pontosan felderítve. A láz is főleg a felszabadított mediátorokra vezethető vissza. Kialakulásában nagy valószínűséggel főleg a hipotalamusz (szintén a köztiagy része) játszik fontos szerepet. Hogy az említett mediátorok (amelyek nagy molekulák) hogyan jutnak be az agyba (ill. bejutnak-e), az még részben tisztázásra szorul. A valószínű mechanizmusok egyike, hogy a fenti mediátorok az agyi kiserek szintjén prosztaglandinok felszabadulását váltják ki; az utóbbiak ismert lázkeltők agyi támadásponttal, amelyek – lipofil molekulák lévén – átjutnak a vér-agy gáton. A láz jelenségei nagyon tanulságosak. Kezdetben fázunk, a bőr erei összehúzódnak (a bőrhőmérséklet, a hőleadás csökken, a szervezet hőt tart vissza, „hőt konzervál”), miközben egyes szövetek hőtermelése fokozódik. Az eredmény a testhőmérséklet („maghőmérséklet”) fokozatos emelkedése. Egy bizonyos értéknél a bőr erei újra kitágulnak, a fázás megszűnik; a hőtermelés és hőleadás ezen a magasabb szinten újra egyensúlyba kerül. A magas láz azonban, mint tudjuk, veszélyeket rejt magában.]

                [Az erekben létrejövő hemolízis következtében a vörösvértestek belsejéből sokféle anyag jut a keringésbe. Kálium-ionok, hemoglobin (hem + globin) és több más vegyület koncentrációja megemelkedik a vérplazmában. A vérplazmában normális körülmények közt alig találunk szabad hemoglobint; ami kevés kiszabadul, azt a haptoglobin nevű fehérje megköti. Hemolízis esetén viszont szabad hemoglobin van jelen (a vérplazma színe rózsaszínesre változik), ugyanakkor a szabad haptoglobin szintje lecsökken. A hemoglobin egy része a vesén át távozik, a vizeletet sötétre festve. A hemoglobin hem-része bilirubinná alakul, amelynek egy része plazmafehérjékhez kötődve a keringésben marad, más része konjugáció révén vízoldékonyabbá válik. Utóbbi az epével a bélbe jut, ahol urobilinogénné alakul. Az urobilinogén egy része felszívódik, és a vizeletbe kerül. Fokozott kiválasztása a vizeletet sötétre festi. A magas plazma bilirubin-szint sárgaságot okoz (amelyet először a szem ínhártyáján, majd a bőrön is észrevehetünk). A hemből származó vas megemeli a vérplazma vas-szintjét. A vérnyomás csökkenhet, amit a pulzus gyorsulása igyekszik kompenzálni.]

3. Masszív hemolízis esetén: a fenti tünetek és panaszok súlyosbodnak, továbbá: a vérnyomás süllyedése és a szövetek elégtelen vérátáramlása eléri a keringési sokk szintjét; a vér oxigénszállító kapacitása, az ép vörösvértestek száma, valamint a bennük lévő hemoglobin mennyisége természetesen csökken → vérszegénység (hemolítikus anémia) alakul ki. A tüdőerek szűkülnek, esetleg csökken a gázcsere a tüdőben, miközben a szív teljesítménye is romlik – szubjektív tünet: légszomj. A nagy mennyiségű szabad hemoglobin károsítja a veséket, a vizeletelválasztás csökken, idővel meg is szűnhet (ld. szintén a phalloides-szindróma leírását). Véralvadási zavarok is fölléphetnek. A nagyon súlyos esetek halállal végződhetnek. Ma a halálos kimenetel ritka, legalábbis a dokumentált esetek.

                        [A vérnyomás csökkenését valószínűleg az immunreakció során felszabaduló faktorok okozzák, súlyosbítva az oxigén- (és szén-dioxid-) szállító kapacitás csökkenésével. A mechanizmus összetett; nem minden részletét ismerjük. A hemoglobin a vesecsatornácskákban rakódik le, megakadályozva a folyadék áramlását. A tüdőerek szűkülésében az is szerepet játszhat, hogy a szabad oxihemoglobin megköti az erekben termelődő nitrogén-monoxidot (NO, ld. muszkarin-szindróma*), amely erős értágító. Mindezek (és még sok más tényező) a szív teljesítményét is csökkentik.

                *Az NO-termelődésnek a muszkarin-receptorok stimulálásán kívül több más ingere is van; a jelen esetben a muszkarin-receptorok – tehát az acetil-kolin – nem játszanak szerepet.]

                        A túlérzékenységi reakciókat általában négy típusba soroljuk. [Nézz utána] Ezeket nem szándékozunk itt jellemezni, de példaként felhoznánk a legismertebb I-es típust, amelyet immunglobulin E (IgE) jellegű antitestek közvetítenek, és amelynek tünetei a viszonylag ártalmatlan csalánkiütéstől az életveszélyes anafilaxiás sokkig terjedhetnek. A Paxillus-szindrómában döntő szerepet játszó antitestek viszont főleg az IgG típushoz tartoznak. A Paxillus-szindróma egyértelműen nem sorolható be a túlérzékenységi reakciók egyetlen csoportjába sem, bár több típus elemei megtalálhatók a folyamatban. Tekintve, hogy a lezajló folyamatsorban a vörösvértestek membránjának saját molekulái is részt vesznek*, sok leírás a létrejövő immunhemolízist mint autoimmun hemolízist említi. A magunk részéről megmaradnánk az első megnevezésnél.

                *(Szerepük van az ún. komplement-aktivációban, azután pedig mint célmolekulák, ami végső soron a membrán károsodásához, hemolízishez vezet.) [Nézz utána: komplement-rendszer, továbbá veleszületett, ill. adaptív immunitás]

            A gomba-antigén és az antitestek összekapcsolódnak, ezek a komplexek a vörösvértestek felszínéhez kötődnek. Ez az ún. komplement-rendszert is aktiválja, és a végeredmény a sejtmembrán károsodása (a komplement egy összetevője pórusok képződését váltja ki a membránon).

A Paxillus-szindróma kezelése

                Specifikus kezelés nincs. „Támogató” és tüneti kezelést alkalmaznak. A legsúlyosabb esetekben az elégtelen veseműködés pótlására hemodialízisre kerülhet sor. A kezelés elemeit az előtérben álló legveszélyesebb tünetek szabják meg. Így szükség lehet a keringési sokk kezelésére, ill. megelőzésére (intravénás folyadékot mindenképp adnak, szükség esetén vérnyomásemelő gyógyszereket is), vörösvértestek adására, oxigén-belélegzésre. Hasznos lehet a vizelet, ill. a vese-csatornácskákban áramló folyadék lúgosítása (ugyanis a hemoglobin savas közegben nagyobb hajlamot mutat a kicsapódásra). Erre NaHCO₃ –tartalmú infúziót használnak. Mint számos más hemolízissel járó betegségben, gyakran megkísérlik mellékvesekéreg-hormonok (glükokortikoidok, amelyeket gyakran csak mint „szteroidokat” emlegetnek), ill. analógjaik adását, mivel ezek csillapítják az immunreakciókat. Szóba jöhet plazmaferezis [Nézz utána], a vérben keringő antitestek eltávolítására.

 

 

Hosszú latenciával jelentkező mérgezés

Equestre-szindróma

(Rhabdomyolysis, szívizomkárosodás)

Szómagyarázat: a „rhabdomyo-” előtag harántcsíkolt izomzatra (vázizomzatra) utal, a „-lysis” pedig szétesésre, feloldódásra. (Ha netán a „leiomyo-” előtaggal találkozunk, az a simaizomzatra utal, a „cardiomyo-”pedig a szívizomzatra.)

            A XX-XXI. sz. fordulóján kétségek merültek föl az addig ehetőnek tartott, népszerű sárgásszöld pereszke (Tricholoma equestre, T. flavovirens) fogyaszthatóságával kapcsolatban (ez voltaképpen fajcsoport, de nem látjuk szükségét a részletezésnek). Olyan esetekben, amikor ezt a gombát ismételten, nagy mennyiségben fogyasztották rövid időn belül, mérgezési tünetek léphettek föl. A háttérben többnyire rhabdomyolysis állt, de más szervek károsodása is előfordult. A mérgezés kimenetele az esetek 1/4-ében halálos volt, legalábbis a kórkép felbukkanásakor. A kórkép immun-eredetét kizárták, és ez mind a mai napig érvényes. Valószínűleg „szubakut” („majdnem-akut”) ill. „szub-krónikus” mérgezésről van szó; a toxin (esetleg toxinok) még ma sem ismertek; szintúgy azt sem tisztázták még, hogyan jön létre az izomkárosodás. Az esetek egy részében összetévesztés, ill. a tárolt gomba mikrobiológiai szennyezettsége is szerepet játszhatott. A gombafaj azonosítása nem volt egységes az esetleírások szerint. Sokan tagadják, hogy ez a szindróma egyáltalán létezik, legalábbis amúgy egészséges emberben. Szintúgy nem egységes a T. equestre fogyaszthatóságának hivatalos besorolása sem. Hazánkban mérgezőnek minősítik.

Tünetek, panaszok

            Az első tünetek általában 1-3 nappal a gomba fogyasztása után jelentkeztek. A legtöbb beteg izomgyöngeséget és izomfájdalmakat, izommerevséget tapasztalt. A biopsziás szövetminta vizsgálata, valamint a laboratóriumi leletek vázizom-károsodásra utaltak. A vizeletben mioglobint mutattak ki, amit a vizelet sötét színe is jelzett. A vérben emelkedett a kreatin-kináz aktivitás. Emellett émelygés, izzadás is jelentkezhetett. A vérben a „máj-enzimek” aktivitása is emelkedett.

Az izomgyengeség az esetek egy részében másodlagos lehet (oxigénellátási zavar), mivel a szív izomzata is károsodhat. Ez utóbbi is megemelheti a kreatin-kináz értéket. A kórkép súlyos formájában a vesefunkció is zavart szenvedhet, tehát többszervi károsodásról beszélhetünk. A vesekárosodás oka a vesecsatornácskákban kicsapódó mioglobin. (Nem minden esetben végeztek el minden említett vizsgálatot.)

[A mioglobin a váz- és szívizom oxigéntároló, hem-tartalmú fehérjemolekulája; az oxigén a hem vasatomjához kötődik. A kreatin-kináz enzim a kreatin-molekulát foszforilálja ATP segítségével, ami megfordítható folyamat, így a foszforilált kreatin ADP-ből ATP képződését segíti elő.

Kezelés. Specifikus kezelés nincs. A keringés és a vese támogatására van szükség. Ha a szív elsődlegesen károsodik, a kezelés a szívizomkárosodás más eseteit követi. Oxigénbelégzést isalkalmaznak.

 

 

Viszonylag hosszú latenciaidővel jelentkező mérgezés

Hapalopilus-szindróma

Fahéjszínű likacsosgomba

A Hapalopilus nidulans, H. rutilans (fahéjszínű likacsosgomba) hazánkban is előforduló, viszonylag puha húsú taplóféle, amelyet néha az ehető és szintén nem fakeménységű májgombával, esetleg a fiatalon szintén elég puha pisztricgombával lehet összetéveszteni. Az orvosi szakirodalom tíznél kevesebb dokumentált esetet tartalmaz. Az első észlelések az 1980-as évek végén történtek (leírás: 1989-1990). A Hapalopilus-szindróma lappangási ideje 6-12 óra, vagy még hosszabb. A mérgezés elsősorban neurológiai tünetekben nyilvánul meg (pl. szédülés, kettőslátás), amelyek némileg a részegséghez hasonlítanak (bizonytalan mozgás = ataxia stb.), de az eufória hiányzik. EEG-eltéréseket is találtak, sőt egy gyermeknél agyödéma-fenyegetés is fölmerült. Hányinger, hányás, verejtékezés is jelentkezik. A vizelet liláskék, amit a poliporsav (ld. lejjebb) metabolitjai okoznak. A laboratóriumi jelek a vese és a máj bizonyos fokú károsodására utalnak. Minden beteg fölépült kb. egy héten belül.

                A tünetek okozójaként a poliporsavat szokták megnevezni (és a szindrómát poliporsav-szindrómának hívni), de ez az összefüggés egyelőre nem nyugszik teljesen stabil alapokon. A fahéjszínű likacsosgomba egyébként feltűnően sok poliporsavat tartalmaz (akár a szárazanyag-tartalom 40%-a!). A poliporsav benzokinon-származék. Toxicitása közepesnek mondható állatkísérletekben; adása után vese-, máj- és idegrendszeri károsodást mutattak ki. Ezek (magas poliporsav-tartalom, a mérgezés hasonló jellege állatokban) eléggé amellett szólnak, hogy emberben is a poliporsav váltja ki a Hapalopilus-szindróma tüneteit.

                Ez a vegyület viszonylag magas koncentrációban gátolja az orotsav, és ezáltal biológiailag fontos pirimidin-származékok (pl. nukleinsavak) termelődését. Összehasonlító vizsgálatok azonban kimutatták, hogy az ezért felelős enzimgátló hatás emberben sokkal gyöngébb, mint laboratóriumi állatokban. Így nehéz fenntartás nélkül elfogadni, hogy a Hapalopilus-szindróma tüneteiért az orotsav-bioszintézis gátlása felelős. A poliporsav metabolitjai azonban szolgálhatnak még meglepetésekkel, éppúgy, mint maga a H. rutilans.

 

 

Hosszú latenciaidővel jelentkező mérgezés

Acromelalga-szindróma

            Rendhagyó módon először egy olyan betegségre/betegségcsoportra/tünetcsoportra szeretnénk röviden kitérni, amelyet sok ismert vagy ismeretlen tényező kiválthat. Ez az erythromelalgia = acromelalgia és sok más néven emlegetett, valószínűleg nem egységes kórállapot. A láb* vagy a kéz fájdalmas kivörösödése és ödémája jellemzi. Változatos tartamú epizódokban jelentkezik, majd ismétlődik – gyakran évekig. Az esetek egy részének hátterében bizonyos idegi Na-ioncsatornák mutációja állhat.

                [*Talán szükségtelen megemlíteni, hogy a láb az alsó végtag boka alatti része, nem azonos magával az alsó végtaggal.]

            Ehhez a kórképhez nagyon hasonlatos jelenségek bizonyos mérgező gombák hatására is létrejöhetnek. A 20. sz. eleje óta ismert, hogy a Japánban honos Paralepistopsis acromelalga (korábban: Clitocybe acromelalga) súlyos mérgezést okoz. A 20. sz. végén Franciaországból, a Savoya régióból jelentettek 5 hasonló mérgezést a körteillatú tölcsérgomba (Paralepistopsis amoenolens, Clitocybe amoenolens) fogyasztása után. Újabban e faj magyarországi előfordulásáról is beszámoltak.

Tünetek és kezelés

            Több mint 24 órával (néha 1 héttel!) a gomba fogyasztása után a kézen, lábon hamis érzetek (paresztézia) jelentkeznek – a máshol már említett „hangyamászásérzés”, majd szurkáló fájdalom, zsibbadás, azután pedig jelentős, égő jellegű fájdalom, amelyet kivörösödés és duzzanat kísért. Meleg provokálja, hideg csillapítja a fájdalmat. A néhány órás epizód többször visszatér a következő hónapok során. A betegek az egyszerű érintést is fájdalmasnak érzik (ezt a jelenséget allodyniának nevezzük).

            A fájdalmat hagyományos fájdalomcsillapítók (pl. aszpirin) részlegesen csökkentik. Ha a fájdalom nagyon erős, kábító-fájdalomcsillapítók (morfin-jellegű, de gyengébb szerek) adása is szóba jöhet. A mérgezés kezelése tüneti. Segíthet az óvatos hűtés is. Újabban nikotinsav adásával próbálkoznak; hatásmechanizmusa nem világos. Talán az érző idegrostok vérellátását javítja.

Mechanizmus

            A gombaméreg valószínűleg az akromelsavval azonos, pontosabban leginkább talán az akromelsav A-val (A–E analógok ismeretesek). Ezt a vegyületet mindkét föntebb említett gombafajból kimutatták, egyaránt tized-mikrogramm/mg (azaz tized mg/g) nedves tömeg nagyságrendben. Toxikokinetikájára nem találtunk adatot. Hatását a mai felfogás szerint izgató jellegű ionotróp glutamát-receptorok /Nézz utána/ aktiválása útján fejti ki. Ezek a receptorok egyebek közt perifériás érző idegelemeken találhatók (ld. alább), amelyek főleg a fájdalmas (mechanikai, hő-) ingerek felfogásában és az ingerület továbbításában vesznek részt. Ez a tünetek közül a paresztéziát és a fájdalmat kielégítően magyarázza. Olyan részletek, mint a hosszú lappangási idő, ismétlődő epizódok, hatástartam egyelőre csak részben magyarázhatók. Állatkísérletekben az akromelsav tartós glia- /Nézz utána/-aktiválódást hozott létre a gerincvelőben. Ilyen kísérletek alapján valószínű, hogy a glutamát-receptorok inkább a tünetek akut fázisában játszanak szerepet, míg a krónikus szakaszban lassabban kifejlődő másodlagos változások kerülnek az előtérbe.

                [A Japánban föllépett nagyobb számú eset közt súlyosabbak is voltak; előfordult görcsroham, bénulás is. A korai leírások – ahol vannak – japán nyelven jelentek meg. Néhány újabb keletű eset leírása angol nyelven is olvasható. Halálos kimenetelre nem találtunk adatot. Az állatkísérletes tünettan problémája, hogy többnyire nagy dózisokat vizsgáltak. Ez érthető, mert az enyhébb tüneteket (pl. paresztézia) az állatok kevésbé jelzik, bár ilyenre is van példa (fájdalom-reakció létrejötte egyébként nem-fájdalmas ingerre – allodynia; ld. föntebb). Tartós alaktani (morfológiai) változásokat szintén magas, a haláloshoz közeli dózisok adása után találtak. (Patkányban pl. 5 mg/testtömeg-kg akromelsav bőr alá adva az állatok közel felét megölte; szövettani vizsgálatokat a túlélő állatokon végeztek.) Az állatkísérletes adatok tehát részben „vihetők át” emberre.

A mechanizmusban szerepet játszó ionotróp glutamát-receptorok az érző idegek ganglionjaiban, más részein (pl. az érző idegvégződéseken), továbbá gerincvelői köztes idegsejteken (interneuronok) és – egyesek szerint – a szimpatikus rendszer ganglionjaiban találhatók. Úgy tűnik, hogy az akromelsav a glutamát-receptorok több típusát is izgatja különböző hatáserősséggel. Ez a vizsgált állatfajtól és a módszertől is függ. A létrejövő depolarizáció (ld. korábban, pantherina/muscaria szindróma) további depolarizáló mechanizmusokat kapcsol be, és végül akciós potenciál-sorozat jön létre. Magas akromelsav-koncentrációk túlstimulációt, bizonyos neuronok pusztulását is kiválthatják (excitotoxicitás), pl. mivel a sejtbe belépett túl sok Ca-ion nem-kívánatos hatásokat hoz létre (abnormális enzim-aktiváció). Ez utóbbi azonban szintén állatkísérletes adat.

A bőrpír oka a kis („hajszálerek előtti” = prekapilláris) artériák (arteriolák) tágulata; így a terület vérátáramlása nő. A duzzanatot a kiserekből kilépő vérplazma hozza létre. A bőrpír és duzzanat magyarázatában egyesek a vegetatív szimpatikus idegek szerepét föltételezik, nem egészen kifejtett mechanizmusok révén, de más hatásmódok talán valószínűbbnek tűnnek – ld. lentebb.]

[Érdekes módon a szakirodalomban elérhető diszkussziók nem térnek ki* arra a lehetőségre, hogy értágitó (és más gyulladásos jelenségeket okozó) mediátorok magukból az érző neuronok végződéseiből felszabadulhatnak nemcsak a gerincvelőben – ahol az ingerület továbbításáért felelősek – hanem a „periférián”, pl. a bőrben is („neurogén gyulladás”). Ez a koncepció nagyrészt magyar eredetű – a szegedi Jancsó Miklós farmakológus professzor és követőinek munkája alapján. (Farmakológiai Intézet, Pécs: Szolcsányi János és munkatársai; Élettani Intézet, Szeged: Jancsó Gábor és munkatársai). Végül a téma az USA remek kutatója, David Julius számára Nobel-díjat is eredményezett 2021-ben, az ún. TRPV1 receptor azonosításáért.]

*[Pontosabban: egy futólagos említést találtunk az irodalomban a CGRP-ről az értágító hatással kapcsolatban, az érző idegvégződések említése nélkül. A CGRP szenzoros neuropeptid, azaz érző neuronokban előforduló polipeptid.]

Emlékeztetőül: a gyógyszerek és toxinok célmolekulái gyakran receptorok: olyan fehérjék, amelyek a test bizonyos ingerületátvivő anyagainak jelenlétét jelzik a sejteknek. A jelen munkában a glutamát receptoraival találkoztunk a pantherina/muscaria szindróma és itt, az acromelalga-szindróma kapcsán, GABA-receptorokkal* a pantherina/muscaria szindróma jellemzésénél, az acetil-kolin muszkarin-receptoraival a muszkarin-szindrómánál, a szerotonin bizonyos receptoraival pedig a Psilocybe-szindrómával kapcsolatban.

                [*A GABA-A receptorok valószínűleg részt vesznek a Gyromitra-szindróma létrejöttében is, de ebben az esetben a toxin nem közvetlenül hat a receptorra, tehát az utóbbi nem nevezhető a toxin célmolekulájának.]

 

 

 

Közepes lappangási idejű mérgezés

Amanita proxima intoxikáció

            Ez a gombafaj (egyelőre?) mediterrán elterjedésű; az Ibériai-félszigetről, Franciaországból, Olaszországból, Törökországból és Izraelből közöltek mérgezéseket szakfolyóiratokban. Az első tünetek megjelenésének ideje változó: lehet kevesebb is, de gyakrabban több mint 6 óra (ezt az időtartamot szokták a rövid és hosszú lappangási idő határkövének tekinteni). A mérgezés első fázisa gasztrointesztinális, később azonban kifejezett akut vesekárosodásra, valamint általában kisebb fokú májkárosodásra utaló tünetek és panaszok jelennek meg. A betegek egy része átmenetileg művese-kezelésre szorul, de a gyógyulás többnyire teljes. A pontos patomechanizmus nem ismert.

            Hasonló mérgezést okoz az Észak-Amerika nyugati partvidékén honos Amanita smithiana is. Mindkét fajnál az allén-norleucint gyanúsítják mint toxint, de bizonyos kétségek még fölmerülnek. A nálunk is honos tüskés galócában (A. echinocephala) szintén kimutatták az allén-norleucint.

 

Hosszú lappangási idejű mérgezés

Pleurocybella porrigens mérgezés/szindróma

A hegyi laskagomba (P. porrigens) hegyvidéki fenyvesek gombája. Japánban jól ismerik, sőt fogyasztják is, de vesebetegekre veszélyes lehet, halált is okozhat. Több mint 50 mérgezés fordult elő 2004-ben. A faj Európában, sőt újabb adatok szerint hazánkban is előfordul; nálunk a „nem ehető” kategóriába tartozik. A Japánban észlelt mérgezéseket központi idegrendszeri eredetű tünetek (encephalopathia) jellemezték: izomgyengeség, remegés, szédelgés, beszédzavarok,  izomrángások, epilepsziaszerű görcsrohamok (akár halmozottan is), eszméletlenség. Az agy bizonyos területein az idegsejtek axonján elhelyezkedő velőshüvely károsodását mutatták ki. A lappangási idő több nap, de akár több hét is lehet. Részleges gyógyulás (maradványtünetekkel) bekövetkezhet. Specifikus kezelés nincs.

[A mérgezés mechanizmusa nem teljesen ismert. Egyesek legalább 3 toxikus vegyület összhatását feltételezik, aminek következtében károsodik a vér-agy-gát (valószínűleg fehérjebontó = proteolitikus hatás révén), és méreganyagok jutnak be a központi idegrendszerbe. Vesebetegekben ez a folyamat a jelek szerint fölerősödik.]

 

 

Rövid lappangási idejű mérgezés

Gasztrointesztinális (GI) típusú mérgezés

[megfelelően elkészített gomba fogyasztása után]

Az első tünetek néhány óra (<6 óra) elteltével jelentkeznek. Magyar betűszóval mint HHH (hányinger, hányás, hasmenés) írhatók le (angol szövegben: nausea, vomiting, diarrhoea, NVD), és általános vélemény szerint közvetlen gyomor-bél irritációra vezethetők vissza. Ilyen tünetekkel már számos föntebb leírt szindrómában találkozhattunk, így veszélyei, ill. a teendők közismertek. Ebben a mérgezéstípusban a rövid latenciaidő miatt gyomormosásnak és aktív szén adásának lehet jogosultsága. A tisztán GI gombamérgezés általában nem túl veszélyes, bár ez a tünetek súlyosságától és egyéb tényezőktől is függ (életkor stb.). Gondolni kell azonban arra, hogy kevert mérgezésről lehet szó (tehát esetleg pl. gyilkos galóca is jelen volt a válogatás nélkül szedett kollekcióban).

Jó volna, ha minél több GI mérgezést okozó gomba hatóanyagát ismernénk, azonban nem ez a helyzet. Egyébként nem is könnyű bebizonyítani egy kivont anyagról, hogy épp az a fő toxin (pl. a kísérletes munkában sokat használt rágcsálókon nem működik a hányási reflex).

A mérgező világító tölcsérgomba (Omphalotus olearius) egy anyaga, az illudin (indén-származék, nevét a nemzetség egy Amerikában honos fajáról, az O. illudensről kapta) tudható, hogy toxikus. Érdekesség, hogy az illudin egyes származékait daganatellenes szerként próbálják alkalmazni (maga az illudin túl toxikusnak bizonyult), de nem világos, hogy az illudinnak az örökítőanyagra kifejtett hatása összefügg-e a GI tünetekkel. Megjegyzendő azonban, hogy a daganatok kemoterápiájában használt legtöbb sejtosztódást gátló szer hányingert okoz, elsősorban a pusztuló bélnyálkahártya-sejtekből felszabaduló anyagok révén. A hányinger csillapítására többek közt a biogén amin szerotonin és hisztamin, valamint a neuropeptid P-anyag (substance P) antagonistái alkalmasak, ami a fenti mediátoranyagoknak a hányingerben játszott szerepére utal.

A sátántinóruban (Rubroboletus satanas, Boletus satanas) található bolesatin glikoprotein, amely kísérletes körülmények közt is gyomor-bél gyulladást (gasztroenteritiszt) okoz. Az anyag gátolja a sejtek fehérjeszintézisét.

Ezek a példák megmutatják, hogy a GI típusú gombamérgezéseket „irritációra” visszavezetni egyszerűsítés, ill. az irritáció fogalmát a lehető legtágabb értelemben kell fölfognunk.

 

Ajánlott irodalom

Balice G és mtsai, 2024, Mushroom poisoning-related cardiac toxicity… Toxins (Basel) 16(6):265. doi: 10.3390/toxins16060265.

Barbosa I, és mtsai, 2023, Analytical methods for amatoxins: A comprehensive review. J Pharm Biomed Anal 232:115421. doi: 10.1016/j.jpba.

Benjamin DR. Mushrooms: poisons and panacea. W.H. Freeman and Company, New York, 2014. ISBN 0-7167-2649-1.

Benjamin D. Mushroom mania Facts and Fiction; Hope and Hype. Tembe Publishing, Fort Worth, 2024. ISBN 9798322816485x.

Benvenuti M és mtsai, 2024, A guide to mycetisms: A toxicological and preventive overview. Med Mycol 62(4):10. doi: 1093/mmy/myae033.

Berger KJ, Guss DA, 2005, Mycotoxins revisited: Part II. J Emerg Med 28(2):175-183. doi: 10.1016/j.jemermed.2004.08.019.

Bresinsky A, Besl H. Giftpilze. Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, Stuttgart, 1985. ISBN 3-8047-0680-0.

Broussard CN és mtsai, 2001, Mushroom poisoning--from diarrhea to liver transplantation. Am J Gastroenterol. 96(11):3195-3198. doi: 10.1111/j.1572-0241.2001.05283.x.

Danel VC és mtsai, 2001, Main features of Cortinarius spp. poisoning… Toxicon 39(7):1053-1060. doi: 10.1016/s0041-0101(00)00248-8.

Diaz JH, 2018, Amatoxin-containing mushroom poisonings… Wilderness Environ Med. 29(1):111-118. doi: 10.1016/j.wem.2017.10.002.

Diaz JH, 2021, Nephrotoxic mushroom poisoning… Wilderness Environ Med 32(4):537-544. doi: 10.1016/j.wem.2021.09.002.

Flament E és mtsai, 2020, Human poisoning from poisonous higher fungi… Pharmaceuticals (Basel) 13(12):454. doi: 10.3390/ph13120454.

Flammer R. Giftpilze: Pilzvergiftungen. AT Verlag, Aarau und München, 2014. ISBN 978-3-03800-834-7.

Flammer R, Horak E. Giftpilze – Pilzgifte. Schwabe, Basel, 2003. ISBN 3-7965-2008-1.

Garcia J. és mtsai, 2015, Amanita phalloides poisoning… Food Chem Toxicol 86:41-55. doi: 10.1016/j.fct.2015.09.008.

Gill RQ, Sterling RK, 2001, Acute liver failure. J Clin Gastroenterol 33(3):191-198. doi: 10.1097/00004836-200109000-00005.

Gouvinhas I és mtsai, 2024, The most dreadful mushroom toxins… EXCLI J. 23:833-859. doi: 10.17179/excli2024-7257. eCollection 2024.

Graeme KA, 2014, Mycetism: a review of the recent literature. J Med Toxicol. 10(2):173-189. doi: 10.1007/s13181-013-0355-2.

Grzymala S, 1957, Massemvergiftungen durch den orangefuchsigen Hautkopf. Z Pilkzd 23:139–142.

Grzymala S, 1965, Étude clinique des intoxications par les champignons du genre Cortinarius orellanus Bull Med Leg Toxicol Med 8:60-70.

Horowitz BZ, 2022, Silibinin: a toxicologist's herbal medicine? Clin Toxicol (Phila) 60(11):1194-1197. doi: 10.1080/15563650.2022.2128815.

Janatolmakan M és mtsai, 2022, Mortality rate and liver transplant in patients with mushroom poisoning… Heliyon. 9(1):e12759. doi: 10.1016/j.heliyon.2022.e12759. eCollection 2023 Jan.          

Jo WS és mtsai, 2014, Toxicological profiles of poisonous, edible, and medicinal mushrooms. Mycobiology 42(3):215-220. doi: 10.5941/MYCO.2014.42.3.215.

Karlson-Stiber C, Persson H, 2003, Cytotoxic fungi--an overview. Toxicon. 42(4):339-349. doi: 10.1016/s0041-0101(03)00238-1.

Kayes T, Ho V, 2024, Amanita phalloides-associated liver failure… Int J Mol Sci. 25(23):13028. doi: 10.3390/ijms252313028.

Kell V. 1991, Giftpilze und Pilzgifte. Ziemsen Verlag, Wittenberg Lutherstadt. ISBN 3-7403-0254-2.

Khan R, Koppe S, 2018, Modern management of acute liver failure. Gastroenterol Clin North Am 47(2):313-326. doi: 10.1016/j.gtc.2018.01.005.

König-Bersin P, Waser PG és mtsaik, 1970, Monoamines in the brain under the influence of muscimol and ibotenic acid…Psychopharmacologia, 18(1):1-10. DOI: 10.1007/BF00402378

Lacombe G, St-Onge M, 2016, Towards evidence-based emergency medicine… BET 1..: Emerg Med J, 33(1):76-77. doi: 10.1136/emermed-2015-205558.1.

Lee S és mtsai, 2022, Non-peptide secondary metabolites from poisonous mushrooms… Nat Prod Rep. 39(3):512-559. doi: 10.1039/d1np00049g.

Lagrange E, Vernoux JP, 2020, Warning on False or True Morels and Button Mushrooms with Potential Toxicity Linked to Hydrazinic Toxins… Toxins (Basel) 12(8):482. doi: 10.3390/toxins12080482.

László N (szerk). Mérges gombák, gombamérgezések. Medicina, Budapest, 1981. ISBN 963-240-898-5.

Le Daré B és mtsai, 2021, Toxic effects of amanitins: repurposing roxicities toward new therapeutics. Toxins (Basel). 13(6):417. doi: 10.3390/toxins13060417.

Liu J és mtsai, 2020, N-acetylcysteine as a treatment for amatoxin poisoning: a systematic review. Clin Toxicol (Phila). 58(11):1015-1022. doi: 10.1080/15563650.2020.1784428.

Lopez AM, Hendrickson RG, 2014, Toxin-induced hepatic injury. Emerg Med Clin North Am 32(1):103-125. doi: 10.1016/j.emc.2013.09.005.

Ma KW és mtsai, 2017, Liver transplantation: a life-saving procedure following amatoxin mushroom poisoning. Hong Kong Med J 23(1):93-96. doi: 10.12809/hkmj154616.

Michelot D, Melendez-Howell LM, 2003, Amanita muscaria: chemistry, biology, toxicology, and ethnomycology. Mycol Res107(Pt 2):131-146. doi: 10.1017/s0953756203007305.

Nieminen P, Mustonen AM, 2020, Toxic potential of traditionally consumed mushroom species-A… Toxins (Basel) 12(10):639. doi: 10.3390/toxins12100639.

Ning D és mtsai, 2024, Transforming toxins into treatments: the revolutionary role of α-amanitin in cancer therapy. Arch Toxicol 98(6):1705-1716. doi: 10.1007/s00204-024-03727-0.

Patocka J és mtsai, 2021, Chemistry and toxicology of major bioactive substances in Inocybe mushrooms. Int J Mol Sci. 22(4):2218. doi: 10.3390/ijms22042218.

Patra A, Mukherjee AK, 2022, Mushroom mycetism… Toxicon 217:56-77. doi: 10.1016/j.toxicon.2022.07.014.

Popescu M és mtsai, 2024, The use and potential benefits of N-acetylcysteine in non-acetaminophen acute liver failure… Biomedicines 12(3):676. doi: 10.3390/biomedicines12030676.

Puschner B, Wegenast C, 2018, Mushroom poisoning cases in dogs and cats… Vet Clin North Am Small Anim Pract 48(6):1053-1067. doi: 10.1016/j.cvsm.2018.06.008.

Reinert JP és mtsai, 2020, Management of overdoses of salvia, kratom, and psilocybin mushrooms… Expert Rev Clin Pharmacol13(8):847-856. doi: 10.1080/17512433.2020.1794811.

Rovegno M és mtsai 2019, Current concepts in acute liver failure. Ann Hepatol.18(4):543-552. doi: 10.1016/j.aohep.2019.04.008.

Sahu K et al., 2025. A comprehensive review on poisonous mushrooms…Toxicon 266:108538. doi: 10.1016/j.toxicon.2025.108538.

Satora L és mtsai, 2006, Panther cap Amanita pantherina poisoning… Toxicon 47(5):605-7. doi: 10.1016/j.toxicon.2006.01.008.

Simon MW és mtsai, 2025, A narrative review of toxicity after exposure to true morel (Morchella genus) and false morel (Gyromitra genus)… Clin Toxicol (Phila). 63(9):609-618. doi: 10.1080/15563650.2025.2524618.

Smith MR, Davis RL, 2016, Mycetismus: a review. Gastroenterol Rep 4(2):107-112. doi: 10.1093/gastro/gov062

Stoeva-Grigorova S és mtsai, 2025, Acute Amanita muscaria Toxicity: A Literature Review and Two Case Reports…Toxins (Basel). 17(12):570. doi: 10.3390/toxins17120570.

Supprian T és mtsai, 2001, [Psychoactive mushrooms - an update] (német nyelven). Fortschr Neurol Psychiatr. 69(12):597-602. doi: 10.1055/s-2001-19180.

Tan JL és mtsai, 2022, Amanitin intoxication: effects of therapies on clinical outcomes… Clin Toxicol (Phila).60(11):1251-1265. doi: 10.1080/15563650.2022.2098139.

Tegzes JH, Puschner B, 2002, Toxic mushrooms. Vet Clin North Am Small Anim Pract. 32(2):397-407. doi: 10.1016/s0195-5616(01)00012-2.

Tian R és mtsai 2025, Recent Advances in Detection Methods and Toxicological Mechanisms of Amatoxins. Agric Food Chem. 2025 Nov 5;73(44):27891-27908. doi: 10.1021/acs.jafc.5c09325. Epub 2025 Oct 26.

van Amsterdam J és mtsai, 2011, Harm potential of magic mushroom use: a review. Regul Toxicol Pharmacol. 59(3):423-429. doi: 10.1016/j.yrtph.2011.01.006.

Varekamp J és mtsai, 2024, Effects of interrupting the enterohepatic circulation in amatoxin intoxications. Clin Toxicol (Phila). 62(2):69-75. doi: 10.1080/15563650.2024.2312182.

Vetter J, 2023, Amanitins: The Most Poisonous Molecules of the Fungal World. Molecules 28(15):5932. doi: 10.3390/molecules28155932.

Wang H és mtsai, 2025, Understanding α-amanitin hepatotoxicity… Toxicology 517:154208. doi: 10.1016/j.tox.2025.154208.

Ward J és mtsai, 2013, Amatoxin poisoning… J Emerg Med 44(1):116-121. doi: 10.1016/j.jemermed.2012.02.020.

Wennig R és mtsai, 2020, Mushroom poisoning. Dtsch Ärztebl Int 117(42):701-708. doi: 10.3238/arztebl.2020.0701.

White J és mtsai, 2019, Mushroom poisoning: A proposed new clinical classification. Toxicon 157:53-65. doi: 10.1016/j.toxicon.2019.01.006.

Wu J és mtsai, 2021, Acute liver failure caused by Amanita verna: a case series and review of the literature. BMC Surg. 21(1):436. doi: 10.1186/s12893-021-01434-6.

Xu J, 2022, Assessing global fungal threats to humans. mLife 1(3):223-240. doi: 10.1002/mlf2.12036.

Xue J és mtsai, 2023, Mechanism and treatment of alpha-amanitin poisoning. Arch Toxicol 97(1):121-131. doi: 10.1007/s00204-022-03396-x.

Yaneva G és mtsai, 2026, Recent Advances in Toxic Wild Mushroom Distribution and Social Epidemiology. Int J Environ Res Public Health 23:411. doi: 10.3390/ijerph23040411.

Ye Y, Liu Z, 2018, Management of Amanita phalloides poisoning… J Crit Care 46:17-22. doi: 10.1016/j.jcrc.2018.03.028. Epub 2018 Mar 28.

Yin X és mtsai, 2019, Mushroom toxins: chemistry and toxicology. J Agric Food Chem 67(18):5053-5071. doi: 10.1021/acs.jafc.9b00414.

 

Megjegyzések

A blogspottal kapcsolatos esetleges megjegyzéseket kérnénk a Messengerben a Lorand Bartho címre küldeni.